Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1972 - Adalbert Reif: Látomás és valóság között. Beszélgetés Déry Tiborral
1972 nem vagyok politikus, és amikor életem bizonyos időszakában az voltam, akkor mindig rossz politikus voltam. Hogy úgy fogalmazzam: nem tudok erre a kérdésre megnyugtató választ adni.- Ön azt az álláspontot képviseli, hogy az irracionalizmust sem az egyén életéből, sem a társadaloméból nem lehet végleg kiiktatni ...- Igen, ez a nézetem.- De hát ezáltal nincs ellentmondásban a hazájában uralkodó marxista doktrínával?- De igen, ebben a pontban mindenképp ellentmondásban vagyok a marxizmussal.- Ön azt írja memoárjában az író konfliktusáról a látomás és a valóság között: „Az író még ha forradalmár is, meginog, s konfliktusba kerül önmagával, ha a valóság szembefordul látomásaival. Amit meg akar változtatni, az egyben köti is. Van úgy, hogy a kötés túl erős, vagy az elfordulás a valóságtól túl meredek. Ilyenkor az íróban, aki természeténél, sőt mesterségénél fogva is erősebben tapad az érzéki valósághoz a gondolkodónál, sőt a reálpolitikusnál is, elkerülhetetlenül egy tragikus labdajáték indul meg, melyben lényének vagy az egyik fele, vagy a másik fele vereséget fog szenvedni. Még jó, ha egészében el nem bukik rajta.” (76. Nyilas kalandok. 237. - B.F.)- Milyen jelentősége volt életében ennek a konfliktusnak az ön számára személyesen?- Nagy általánosságban azt mondhatom, hogy ennek a konfliktusnak a hordereje, természetesen, mindig az illető individuum jellemsajátosságaitól függ. Az egyik küzdeni kész, hogy megvédelmezze látomását, a másik lemond róla. Van még egy olyan lehetőség is, hogy a világot szép csöndben elviseli az ember. Amint tudja, 78 éves vagyok. Még hogyha semmilyen konfliktusom nem adódna a valósággal, akkor is mindinkább olyan szemléletre hajlanék, amit a francia közmondás nagyjából pontosan fejez ki: Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Ez az úgynevezett öregkori bölcsesség, amit én ugyan nem becsülök nagyra. Talán fölhasználhatom az alkalmat arra, hogy mondjak itt valamit a különböző életszakaszokban levő ember jogairól. Azt gondolom, hogy mindegyik életkornak: tehát az ifjúságnak, a felnőttkornak, az aggkornak joga és kötelessége képviselnie saját magát. Semmiképp sem vagyok azon a véleményen, hogy osztanom kellene az ifjúság véleményeit. De azt sem gondolom, hogy az ifjúságnak kötelessége volna az én véleményeimet osztani. Sokkal inkább úgy tetszik nekem, hogy a világ egyensúlyát úgy lehet biztosítani - ha egyáltalán van rá lehetőség -, ha minden életkor magát képviseli, ahogy az imént mondtam: hogy tehát az ifjúság azt gondolja és viszi véghez, ami életkorához illik, és hogy másfélől az öregség nem kér az ifjúságtól a véleményeiért sem bocsánatot, sem pedig - ahogyan néhány aggastyán nevetséges módon teszi - nem érzi magát tipegő lépéseivel és félig elmeszesedett gerincével ifjúnak, és nem utánozza az ifjakat. Minden életkornak van mondandó szava a világhoz, és el is kell azt mondania!- Egy probléma azonban nagy szerepet játszik itt, nevezetesen az ifjúságnak az a szemrehányása az öregekkel szemben, hogy a világot az ő szemükben megoldhatatlannak tetsző válsághelyzetbe vezették.- Ezt a szemrehányást a magyar társadalomban nemigen fogalmazza meg az ifjú196
