Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1971 - Filmek, színdarabok
1971 De nem vesztettem el a kedvemet, még abban az évben egy másik darabot írtam, Tükör címmel, hősét, a bíró alakját eleve Major alakjára szabva. Mondják, életének egyik legjobb szerepe volt. Még kétszer láttam színpadon a drámát; egyszer a Szegedi Nemzeti Színház színpadán, egy akkor egészen fiatal színész, Bessenyei Ferenc alakításával. Szegedről hazajövet azt ajánlottam Majornak, szerződtessék Pestre; ez később meg is történt. Tavaly a Vígszínházban újították fel a darabot, más felfogásban, más rendezésben, más színészekkel; most a Bíró figuráját Tomanek Nándor játszotta el kiválóan. A három előadás tapasztalatait összegezve azt gondolom, ha ez a darab három kitűnő színészt, sőt színtársulatot tudott foglalkoztatni, akkor talán vannak valamelyes drámai erényei. Egyébként 1948-ban a Nemzeti egy bukaresti vendégjátékra is elvitte. Következő színpadi kísérletem az Itthon volt. Azt hittem, tűrhető darab, de tény, hogy megbukott, aminek nyilván politikai okai is votlak. Alig ért meg húsz előadást. Ha volt is valamennyire méltányolható drámai konstrukciója, az indulatok túl nyersen voltak megfogalmazva benne. Sokat bajlódtam azzal, hogy új drámai nyelvet igyekeztem teremteni, amely a köznyelvből táplálkozik ugyan, de az abból nyert anyagot emelten, egy „fentebb stíl”-be tömörítve dolgozza fel. Jellmezésül, de inkább az anekdota kedvéért említem meg, hogy a „kurva” szó az én színpadomon hangzott el először. A monológnak is igyekeztem visszaadni régi rangját és helyét. 1954 júniusában került színre A talpsimogató című egyfelvonásosom, a Katona József Színházban. Hivatalos helyen a fejüket csóválták, túlságosan érthető szókimondása miatt. Annál meglepőbb, hogy épp a napokban egy elég jól tájékozott, rólam szóló német monográfiában sztálinista darabnak minősítik. Régi dramaturgiámat igyekeztem benne valamennyire megközelíteni. Rögeszmém, hogy a színház elsősorban játék, az ember játékszenvedélyének egyik terepe. Első avantgárdista darabjaimat kísérő elméleteimben is erről beszéltem. Az volt a tételem: hogy a szereplők a színpadon csak előjátékosok, a játék szervezői, s a nézőtér közönsége éppúgy résztvevője a játéknak, mint a színészek. A talpsimogató is ilyesféle igénnyel készült. A színészek felálltak a játék kezdetén a színpadon, bemutatkoztak, intonálták a játékot. Nem a Brecht-féle elidegenítési elmélet kópiája volt ez - azt akkor még nem is ismertem -, csupán azt akartam a közönség értésére adni, hogy a színpadon nem magával az „élettel” találkozik, hanem egy játékkal, mely mint egy közmondás, besűríti, majd kiszűri az életnek egy-egy igazságát. Bécs, 1934 című darabom is a Nemzeti Színházban került színre, de részben a sikerületlen szereposztás miatt nem sok örömöm telt benne. A filmmel kétszer volt dolgom, mind a két találkozás jól sikerült. Első filmemet, a Simon Menyhért születését vagy tizenöt éve Várkonyi Zoltán rendezte. Lelkesedésem még a Bükkbe, a felvételek színhelyére is elvitt - ott tapostam a méteres havat, jól szórakoztam a számomra akkor még teljesen idegen mesterség fogásain. Ma, visszaemlékezve a filmre, azt hiszem, nem volt rossz munka. Egy-két éve a televízió képernyőjén újra láttam, jó benyomásom volt róla. A színészek játéka, Pécsi Sándor, Mészáros Ági, és a tört lábú, szókimondó erdészt játszó Barsi Béla teljesen kielégített. A filmnek Makk Károly volt a segédrendezője. 189
