Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1971 - Filmek, színdarabok
1971 amely „sztálinista darabnak minősíti” A talpsimogatóí - Mario Szenessy: Tibor Déry. Stuttgart, 1970. Az idézett megállapítások a kötet 54. oldalán találhatók. (Déry a következő hónapokban még sokat bosszankodik igaztalannak tartott megállapításai miatt.) Visszaemlékezéseivel ellentétben Déry többször is találkozott Rákosi Mátyással. Az azokkal kapcsolatos feljegyzést és leveleket l. Szép elmélet fonákja. 459^464. A Darvas Lili alakítását méltató sorokban említett két olasz színész: Eleonore Duse (1858-1924) és Emma Gramatica (1875-1965) a lélektanilag hiteles és költészettel teli alakítás mesterei. Már kora ifjúságomban vonzott a színpad, bár igaz, hogy az elképzelt és a tényleges akadályok sokáig elriasztottak a színházaktól. Amikor a húszas évek elején, avantgárd lázongásom kellős közepén, Párizsban, majd később Olaszországban megírtam néhány groteszk, úgynevezett szürrealista darabomat, köztük Az óriáscsecsemőt - nemigen gondoltam arra, hogy valaha is színpadra kerülhetnének'Magyarországon. Egy emigrációból hazakerülő író égből vagy pokolból hullott ötleteit ki akarná vagy merné idehaza színpadra állítani? Emlékszem, akkor valamilyen dramaturgiafélét is írtam ezekhez a darabokhoz, ebben is a magam akkori avantgárdista szemellenzős indulata munkált. Nem tájékoztató volt az akkor folyó gyakorlati színházi munka számára, a magam elvont esztétikáját fogalmaztam meg benne. Ebben az elvont színházszeretetben gyermekkori emlékeim is segítettek, láttam néhány nagy vagy akkor nekem nagynak tetsző színházi rendezést, külföldön is, még rö- vidnadrágos koromban Reinhardt-előadásokat, láttam Moissit, Schildkrautot, magát Reinhardtot is játszani, a régi, híres Burgtheaterben is jártam. Schiller Haramiákat, melyet szintén Reinhardt rendezésében láttam, később én fordítottam magyarra. Mondom, sosem gondoltam arra, hogy fiatalkori munkáim valaha színre kerülnek. Az óriáscsecsemő mégis feljutott a deszkákra. Igaz, csak műkedvelők segítségével, győrött a kitűnő Benkő József társulata adta elő, a szegedi egyetemisták színjátszó csoportja a nagy tehetségű Paál István rendezésében pedig már egy éve járja vele az országot, eljátszották a darabot a pesti Egyetemi Színpadon, a Műegyetem színpadán is, sőt, mint hallom, meghívást kaptak Nancyba is, hogy ott, a Diákszínjátszók Fesztiválján mutassák be. Korai kísérleteim után hosszú szünet következett, drámát csak a felszabadulás után írtam újra. Nem véletlenül. Úgy éreztem, hogy mondanivalóm itt találhatja meg a legnagyobb nyilvánosságot. Első művemet A tanúk címmel 1945 tavaszán, egy rövid pécsi tartózkodás alatt írtam, abban a reményben, hogy ez már színpadra kerülhet. Aktuális témáról írtam, csalódás volt, hogy elutasították. Zsidókról szólt, a pesti zsidóságról, de akkoriban álszeméremből s gyávaságból a „zsidó” szót törölték a magyar szókincsből, az „üldözött” szóval helyettesítették, mintha másféle üldözött nem is lett volna ebben az országban. 188
