Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1970 - Antonia Dalé: Interjú Déry Tiborral
1970 kell öltözködnie egy írónak. Amilyen egyszerűséggel intézi hozzám üdvözlő szavait, abból kiviláglik, olyan személyiség, akinek nem kell a tekintélyéről gondoskodnia. Déry vonásai nemesek, „ragadozószerű”, éles arca van, magas homloka, amely mögött tömött ősz hajtömege látszik hátravetve, bőre olajbarna színű, ami hangsúlyozza két hatalmas, átható, szénfekete szemét. Az élénk mozgású és szikár író olyan elevenen és fiatalosan beszél és mozog, hogy rácáfol hetvenkét esztendejére. Kezei, hosszú és ideges ujjai oly módon mozognak, hogy gyakran előre ki lehet találni gondolatát, mielőtt még kifejtette volna. Talán ő is észrevette tapasztalatlanságomat és zavarodottságomat. Ezért megpróbál könnyíteni a helyzetemen, és ő maga indítja el a beszélgetést lelkes szavakkal Olaszországról, történelmi emlékeiről, népéről. Érezni rajta, hogy abban reménykedik, nemsokára ismét oda látogathat. Hogy még jobban a kedvemben járjon, megkínál jóízű pálinkával. A magam részéről én Magyarországról beszélek őszinte lelkesedéssel. Amikor elmondom neki, hogy Olaszországban, nevezetesen Bolognában sokan vannak, akik érdeklődnek országa iránt, magyarul tanulnak, elképed, szite nem hisz a fülének, s azt mondja: - De hát mire lehet jó a mi nyelvünk? Sokkal fontosabb angolul vagy franciául vagy németül tudni. És ami az irodalmat illeti, azt is sok másik fölülmúlja. Nyilván kiváló professzoraik vannak, akik megismertették, és megszerettették magukkal a mi íróinkat és a mi dolgainkat, azért, mert ők maguk is szeretik. De elégedetten és meghatottan hallom, ha igaz, amit mond. Aztán néhány szóval és apró gesztusokkal értésemre adja, hogy nem akar beszélni politikáról. Megkérdezi, hogy „fecsegéseit” újságba szánom-e. Biztosítom felőle, hogy csakis tanulmányi okokból szeretnék beszélgetni vele. Mosolyog, és kész figyelni rám. Azt kérdezem, folyamatosság van-e, vagy törés életműve kibontakozásában, és hogy egy olyan, meglehetősen egyszerű vezérfonal mentén játszódó történettől, amilyen a Niki, miként lépett át a G.A. úrX.-ben komplex és megrázó történetéhez. És a G.A. úr X.-ben kapcsán kérdezem tőle, hogy „ki ez a szereplő”: valaki közülünk, vagy ő, vagy minden olyan ember, aki keres valamit, ami talán nem is létezik, de szeretnénk, hogy létezzen? Déry azt mondja, sorjában fog válaszolni a kérdéseimre. És tüstént el is kezdi: - Nem hiszem, hogy megváltoztam volna, nem hiszem, hogy törés következett volna be fejlődésemben. Valószínűleg ma is ugyanaz vagyok, mint aki voltam korábban, amikor kezdtem. Ami változott: a körülmények. Minthogy megváltoztak a körülmények, megváltoztak válaszaim is. Tehát ez azt jelenti, hogy hiszek a személyiség fontosságában, és nem gondolom azt, hogy a G.A. úr X,- bent más ember írta volna, mint a Nikit. A G.A. úr X.-ben esetében az élet más kérdéseket tett föl nekem, mint a Niki vagy egyéb novellák idején. Igyekeztem a körülményeknek megfelelően válaszolni, de mindig megőrizve a személyiségemet. Ami a G.A. úr X.-bent illeti, tudnia kell, hogy ezt a regényt börtönben írtam. Ez azt jelenti, hogy hiányoztak a munkaeszközeim. A külvilág befolyásának hiányában, kényszerű egyedüllétben, kénytelen voltam mindent magamból, képzeletemből, tudásomból meríteni. És ezeket nem tudtam kiegészíteni sem könyvekből, sem tapasztalatból. Ezért úgy alakult, hogy szinte utópiát írtam, akár negatív, akár pozitív értelemben vesszük. Mindenesetre egy álomvilágot írtam le, egy saját magamból táplált 169
