Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1969 - Korunk hőse - a mi hősünk. Válasz egy körkérdésre - Két levél (Babits Mihály és Szabó Lőrinc - Rafaela nővérnek)
1969 gálni vele. Az ajándékozó sorok nem maradtak fenn a hagyatékban, s Déry válaszának másolatából (1969. nov.6.) is csak annyit tudunk meg, hogy Rafaela nővér (így, vezetéknév nélkül) Nagykanizsán élt. (L. 44., D.T. által írt levelek.) Nemrég születésnapom lévén, egy vidéken élő ismeretlen apácától levelet kaptam, egy meghatóan kedves levelet, s egy Párizsból hozott „csodatevő” medáliát kaptam ajándékba. A levélhez Mellékletként még két fotókópiát is küldött találtam, egy Babits- és egy Szabó Lőrinc-levélről; az előbbi 1937-ben, a másik húsz évvel később, 1956-ban kelt. Az ajándékozó személyéről még annyit tudok Babits levelét már betegágyából írta, de még négy évig küzdött az elmúlással, Szabó Lőrinc körülbelül egy fél évvel azután halt meg, hogy az övét elküldte. Veszteségnek tekintem - s ezt illik elmondanom -, hogy egyikükkel sem kerültem, sok okból, szorosabb személyi kapcsolatba, sőt Szabó Lőrinccel, ha emlékezetem nem csal, csak egyszer vagy kétszer találkoztam életemben. De idetartozik az is, hogy utolsó verskötete, A huszonhatodik év börtönéveimnek nagy vigasza volt, s olykor hozzásegített ahhoz, hogy föléje hágjak megválthatatlan emberi nyomorúságomnak. Itt közölt levele, mint ahogy Babitsé is, lehet, hogy talán irodalomtörténetileg is érdekes, emberileg mindenképp megindító. A két levél, a hívőé és a hitre áhítozóé, egymás mellett, együttesükben majdhogynem kihívása arculcsapása a sorsnak, mely egyforma közömbösséggel válaszol az emberi szenvedésre. Használt-e Babitsnak a hit évekig nyomott matrácsírjában? Szabó Lőrinc már ötvenhat éves korában öregedésről beszél, s e földön túli vigaszt keresne, ha tudná, hol. Hittel vagy anélkül, azt hiszem, végső, perceinkben fegyvertelenek vagyunk, de végeredményben az ember súlya végül is nem kilobbanása pillanatában méretik meg, még saját eszméletében sem, hanem azon a többé-kevésbé hosszadalmas úton, mely az exitusig vezet. Rafaela nővér, ha jól tudom, irodalomtörténetet tanít vagy tanított. Innét vonzódása az írókhoz. Köszönettel tartozom neki, amiért megengedte a két levél közzétételét. Babits: „Szorongások között...” Kedves Rafaela nővér, nagyon elkésve küldöm ezt a dadogó köszönetét a megható ajándékért és még meghatóbb szavakért, amik az ajándékot kísérték. Mentse késésemet, hogy a levél otthonomtól távol ért, betegen, és különböző izgalmak között hányódva. Mivel viszonozhatnám küldeményét? Mihelyt hazamegyek, eljuttatom címére valamelyik újabb könyvemet, de micsoda szégyenkező viszonzás ez annyi meleg és lelkes érzésért, s azokért az Istennek kedves szívekből jött imádságokért, amelyekre én, szegény bűnös lélek, nagyon is rászorultam! A csodálatos érmet mindig magamnál hordom azóta. Ha lelkem mélyére nézek, érzem, hogy titkon és tudat alatt ebben bízom, jobban, mint bármi másban, a reám váró veszélyek és fájdalmak előtt. Nem a hideg, élettelen ércben, hanem a hozzáfűződött lelki erőkben, az imák hatalmában! 157
