Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1968 - Vicc, amely katasztrófák fölött táncol
1968 Miként viszonyul a vándor - németül: turista - egy városhoz, amelynek története érdekesebb, mint maga a város? Várakozólag. Amilyen jóindulatú és naiv, mint egyáltalán a turisták, szeretné mégis Klió bizonyítékait, a tér és kő időbeli változásait nem kisebb személy, mint az érzékeny Múzsa metsző vezényszavára szemügyre venni. Ezzel itt nem szolgálhatunk. Az állítólagosán tiszteletre méltó történelmi események itt fölfalták egymást, egyike a másikát, olyan mohó alapossággal, hogy az elődöknek még utolsó nyomait is igyekeztek eltörölni. így hát kézzel alig foghatóan kevéssel több, mint egy álom maradt meg a múltból, amely vérből, verítékből, győzelemből és vereségből nem nyújtott kevesebbet - micsoda csábító kínálat! mint a legnagyobb európai városok és az emberi történelem színterei. A békeszerető vándor azonban, aki torkig van a történelemmel, ennek eredményeként egy különleges ötvözetet talál itt, amelyikben a keleti lomhaság, a hozzá tartozó többé-kevésbé költői piszokkal, meg a nyugati nyugtalanság van egybeolvasztva. Hiszen a korszellem - isten a megmondhatója - nem múlik el nyomtalanul az ember szelleme fölött. Amulni fognak, mily gyerekesen próbálja észrevétetni magát itt nálunk is, az önök legszebb várakozásait felülmúlva, kényelem, középszerűség és éjszakai élet tekintetében, ha szerencséjük van! Ámde ha arra ítéltettek, hogy a várost belülről éljék át - ami a nyelv ismerete híján nem mindig lehetséges -, akkor föllelhetik, ha nem is a külső falakban, de belső berendezkedésben a budapesti léleknek azokat a figyelemre méltó nyomait, amelyeket a fölötte átszáguldott történelem hagyott rajta. Kelet és Nyugat ősi ötvözete: egykedvűség és vicc. A különleges budapesti humor egy figyelemre méltó, borsszerű növény, semelyik másik nagyvárosban nem tenyészik, és mindig megújulva, minden tragikus évszázadon átsegített minket. Olyan vicc, amely katasztrófákon táncol, és ámbár nem szünteti meg, ámde túlélhető- vé teszi őket. A várost utoljára, ha csak részben is, 1956-ban rombolták le, szinte teljesen viszont az utolsó háborús esztendőben, 1945-ben. Első ízben pedig háromezer évvel ezelőtt, amikor egy addig ismeretlen néptörzs előbb letelepedett a mostani Várhegyen, majd elűzték onnan. Ezer évvel később jöttek és kisvártatva mentek is innen a kelták. Rómaiak, hunok, gótok, langobárdok követték őket a kényelmes kilátóhelyen. A magyarok Ázsiából jövet csak Kr. születése után a kilencedik évszázadban érkeztek a Duna partjára. Milyen szép is lett volna, ha nem ragadnak meg itt, a későbbi, nyugat felé vezető török főútvonal barátságtalan klímájában, hanem egy darabig még tovább igyekeznek délre, Róma ciprusai közé, a nápolyi tengerpartról nem is szólva. De Árpádnak, a mi törzsi vezérünknek megtetszett a nagy magyar Alföld, és százszor győztesen és százszor legyőzötten, itt vagyunk most - meddig még? egy kis halom a germán és szláv óceán szorításában. 127
