Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1968 - Dohogás a Balaton mellől
1968 végezné, a rábízott könyvet saját céljaira használja fel, hogy közölje a mohón figyelő világgal saját nézeteit. A kritikusoknak is lehet véleményük a világról. Minden jobbfajta művészi munkatermék nolens volens véleményeket provokál, ez ellen nincs mit tennünk. Félrertéseket is provokál, és úgy vélem, ezek száma arányosan növekszik a mű jelentőségével. Mindezt el kell fogadni. Még akkor is, ha a kritikus olyan nézeteket tulajdonít a műnek, amilyenek nincsenek benne. Úgy látom azonban, hogy jogot kell követelnünk a művész számára, ha a kritikus tényeket hamisít azért, hogy az idegen alkotás segítségével saját nézeteit legitimálja. Tényeket hamisít, mondom én, és ilyenkor mindegy, hogy tudatosan teszi-e, vagy könnyelműségből, felületességből, tehát a tudatküszöb alatt ugyan, ámde ugyanannak a tudatosan követett célnak megfelelően. Stephan Vajda úrnak a könyvemről kellett volna véleményt mondania. Ehelyett hazám társadalmi rendjéről mondja el véleményét. Alattomban mondja, azzal az ürüggyel, hogy a könyvemről szól. Arra használja könyvemet, hogy saját eszméit igazolja, azért dicséri, hogy tulajdon gondolatait hihetőbbé tegye. Kiforgatja könyvemet, hogy saját céljaira fordíthassa. Ez visszataszító. De még ez sem jogosíthatna fel arra, hogy a nyilvánosság előtt vitába szálljak a kritikussal, s a közönséget csekély érdemű párbeszédünkkel untassam, hogyha a kritikus nem hamisítana tudatosan - vagy nem tudatosan - tényeket, hogy hihetőbbé tegye magát, mint amennyire isten kegyelméből az. Kedves Nenning úr, tudnia kell, hogy én már jó ideje kivonultam a politikából - már amennyire ez bárminemű, még lélegző élőlény számára egyáltalán lehetséges —, és nem tekintem magamra nézve kötelezőnek, hogy hazám állami és társadalmi rendjét védelmezzem vagy támadjam. Annak sem érzem szükségét, hogy idehaza azáltal tartsam fenn magamat, hogy fellépek kommunistaellenes nézetek ellen, még akkor sem, ha ezek személyemet és művemet érintik. Magamat illetően én hangosan és érthetően szólok könyveimben. Amint mondani szokás, merő pedantéria tehát - túl a zsurnalista trehánysággal szemben táplált ellenszenvemen -, ami e dohogásra késztet, arra, hogy Vajda úr alábbi tévedéseit vagy hamisításait helyreigazítsam. 1. Vajda úr azt állítja, hogy A befejezetlen mondat című regényem főhőse, úgymond, „az akkori, velejéig szektás magyar Párt tanai szerint újra meg újra átgyúródott”, és „ezért kiváltképp azokban a fejezetekben, amelyekben az »elvtársakkal« dolgozik együtt az illegalitásban, vérszegénynek, sőt olykor kínosan hazugnak hat”. A mondat első része, az az állítás, hogy a regényalak a Párt tanainak diktátuma szerint többszöri átdolgozáson esett át, nem igaz. Nem dolgoztam át a szereplőt, amiképp a regényt sem. A mondat második fele, miszerint a figura vérszegénynek és kínosan hazugnak hat, egy vélemény. A kritikus véleménye számomra szent és sérthetetlen. A véleménynek a megokolása viszont, hogy ugyanis a figura azért hat vérszegénynek és kínosan hazugnak, mert „az »elvtársakkal« dolgozik együtt az illegalitásban”, nyilvánvalóan a regény nem ismeretéről árulkodik. A regényalak nem dolgozott együtt »elvtársakkal« sem legálisan, sem illegálisan. De itt talán feledékenységről 124
