Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1968 - Dohogás a Balaton mellől
1968 Tibor 1918 és 1933 között Budapesten és Bécsben átélt, mégsem azonos Déryvel. Az akkori, velejéig szektás magyar Párt tanai szerint újra meg újra átgyúródott ez a figura, s ezért kiváltképp azokban a fejezetekben, amelyekben az „elvtársakkal” dolgozik együtt az illegalitásban, vérszegénynek, sőt olykor kínosan hazugnak hat. Ambrosius ellenben hasonlít Déry Tiborra már merőben külsőleg is; apró, filigrán és inas, keze finom és vékony, feje „gótikus”, szemében a hajthatatlan perlekedő lázas fénye csillog. Amit tesz, azt Déry is tehette volna az utóbbi húsz év sorsdöntő óráiban. Az egyházias beszédfordulatokkal és római jelmezekkel csak hevenyészetten álcázott visszapillantás nem ismer kompromisszumot. A regény milánói püspöke halálmegvető bátorsággal ront neki a zsarnoki császárnak, ahogyan Déry Tibor szállt szembe egyenlőtlen küzdelemben, tizenöt évvel ezelőtt, a magyar KP Moszkvából áttelepült, mindenható főideológusával, Révai Józseffel. Ámde Ambrosius nem áll meg félúton, és diadalmaskodik. Déry Tibor annak idején óvatosan visszakozott. Csak 1956-ban emelte fel, a szocializmus és a magyar nép jövője fölött érzett aggodalmában, a kiközösítő tüzes kardját. Ismét letartóztatták, és súlyos büntetést mértek rá, ám ő, akárcsak a cingár, beteges Ambrosius, többé már nem volt hajlandó behódolni az erőszaknak. Magyarország új hatalmasságai ideológiailag elbizonytalanodva, a kommunizmus birodalmában bekövetkező, nem sejtett változások küszöbén, 1962-ben jogerősen megkegyelmeztek neki, és attól fogva mint magas jövedelmű villatulajdonost is békén hagyták. A G. A. úrX.-ben paraboláját, jóllehet minden él nélkül, de mégiscsak barátságtalanul bírálták a pártsajtóban. A kiközösítő esetében azonban már teljesen elmaradt a szerző barátai által szorongva várt dorgálás, pedig Déry lazán beleszőtt anakronizmusokkal nyilvánvalóvá tette az olvasók számára, hogy bárha a negyedik évszázadot írja le, a huszadikra gondol. Személyiségét ma már, akár regénye hőséét, ellenfelei is tisztelik és becsülik. Annál is inkább, minthogy a kérdés, amelyet Déry Tibor új és mind ez ideig legjobb regénye végén feltesz, 1968 tavaszán sarkalatos kérdéssé lett nem csupán a magyarországi értelmiségiek, de minden tisztességesen gondolkodó, reformokért küzdő pártfunkcionárius számára is. A békéden milánói püspök, aki gyakran tévedett, ám mindig új és újabb viadalra állt ki az igazságért, utolsó órájában kinyilatkoztatja: »Non timemus mortem; nem félünk a haláltól. De önvizsgálatot kell tartanunk: vajon helyesen éltünk-e?«” Nem kell Déry-szakértőnek lenni ahhoz, hogy szemet ne szúrjon: a szellemes, számos részletében találó esszé tele van durva tévedéssel, félreérthetetlen politikai csúsztatásokkal. - A kérdés: mi késztette Déryt azok dühös helyreigazítására és visszautasítására? A hazai „rendszer" védelme? amelynek esetleg maga Aczél György volt a megrendelője? A felvetést alátámasztani látszik, hogy az írás a politikailag látványos elhatárolódásait átvette a Népszabadság is, ráadásul a magyar és a többi „testvérország’’ csehszlovákiai katonai intervencióját követően, amely szovjet nyomásra (és vezetéssel) elfojtotta a 122
