Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Gyáni Gábor: Politikai kultusz - vezérkultusz. Identitás- és közvéleményteremtés
Gyáni Gábor POLITIKAI KULTUSZ — VEZÉRKULTUSZ Identitás- és közvéleményteremtés Ernst Cassirer utolsó, The Myth of the State című, 1945 áprilisában befejezett munkájában a 20. század sokunk számára traumatikus élményét, a politikai mítosznak, vagy ahogy a szerző nevezte, a politikai mágiának a feléledését a kollektív vágyak áttörésével magyarázta. „A vezető iránti igény, írta, csak akkor jelenik meg, amikor valamilyen kollektív vágy már ellenállhatatlan erejűvé vált, és már minden remény szertefoszlott, hogy e vágyat közönséges hétköznapi eszközökkel kielégítsék. Ezekben az időszakokban az emberek nem egyszerűen hevesen élik meg e vágyat, hanem meg is személyesítik. Konkrét, kifejező és egyéni alakban áll a szemük előtt. A kollektív vágy ereje a vezérben ölt testet." Egy újabb gondolatmenetében az antropológiai összehasonlítással ellenpontozott modern politikai mágia társadalmi forrásaként az individuum autonómiájának a megsemmisülését jelölte meg: „a modern ember még nem küzdötte le igazán a primitív élet állapotát... [és] könnyen visszaeshet a teljes elfogadás állapotába. Többé nem kérdőjelezi meg környezetét; magától értetődőnek fogadja el."1 A 20. század talán azért és abban különbözik szembetűnő módon a megelőző századtól, mert túlzottan átengedte magát egy ilyesfajta regressziónak. A liberális 19. század sem volt ugyan mentes a különféle politikai kultuszoktól, egyes állami vezetők kultikus tiszteletétől. Sőt. Gondoljunk csak Napóleonra, Bismarckra vagy éppen Kossuthra. Mégis, egyikőjük kultusza sem bizonyult a legkézenfekvőbb eszköznek, s politikai tekintetben nem vált annyira ellenállhatatlanná, hogy nácizmust, sztálinizmust és megannyi egyéb - vezérkultuszra épített - diktatúrát szülhetett volna. Mindeme kultuszok eseménytörténete kedves és hálás témája a historikusoknak, így nem csoda, hogy oly sok kitűnő munka látott már eddig is napvilágot ebben a tárgykörben. Hadd emeljem ki közülük a Hitler-kultusz, a Hitler-mítosz témáját, amely az 1930-as évektől szinte folyamatosan foglalkoztatja az elméket. Jellemző, hogy kezdetben (főként a szellemi baloldalon) 19. századi analógiák segítségével próbálták értelmezni a fasizmust. Ennek volt mondhatni paradigmatikus megnyilvánulása a bonapartizmus fogalom adaptálása, amire 1930-ban (!) tett kísérletet August Thalheimer. A témának szentelt írását így kezdte: „A fasizmus tanulmányozásának legjobb kiindulópontja, nekem úgy tűnik, Marxnak és Engelsnek a bonapartizmus (Bonaparte Lajos) elemzése. Noha a fasizmus és a bonapartizmus nem egészen azonosak egymással, ugyanakkor több különféle közös vonás fűzi őket egymáshoz."2 Később épp a Hitler-kultusszal összefüggésben alkalmazták elsőként Max 89
