Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Gyáni Gábor: Politikai kultusz - vezérkultusz. Identitás- és közvéleményteremtés
Weber karizma elméletét még 1940-ben,3 melyet ma sem vetnek el egészen a téma szakértői. Ian Kershaw, angol történész, a Hitler-mítoszról írt - 1987-ben megjelent, és azóta magyarul is kiadott - alapvető munka szerzője még fel is rója, hogy korábban nem terjesztették ki a fogalom hatókörét Hitler és a német nép közti viszony tágabb összefüggésére, „jóllehet a tömegkommunikáció és tömegpolitika korszakában ez tökéletesen jogos és potenciálisan gyümölcsöző vállalkozásnak látszik".4 írásomban nem a politikai kultusz (vagy kultuszok) eseménytörténetét kívánom ecsetelni; a kérdésnek ez a vonatkozása - Hitler kapcsán - egyébként is jól megismerhető Kershaw idézett munkájából, vagy magyar vonatkozást is érintve, annak a fiatal történésznek a dolgozatából, aki a Rákosi-kultusz kialakulásáról és megnyilvánulásairól tett nemrégiben közzé egy érdekes és fontos tanulmányt.5 Társadalom- történészként közelítek a témához és arra keresem a választ, hogy milyen társadalmi vagy társadalomlélektani kontextus rajzolható a sikeres politikai kultuszképződés eseménysora mögé, illetve milyen tényezők tartották és tartják ideig-óráig életben a vezér-mítoszt. Cassirer olyasmire hívta fel a figyelmet, ami mellett ma sem mehetünk el minden szó nélkül, nevezetesen a tömegtársadalom újmódi fejleményére. A politikai gyakorlat ritualizálása Cassirer szerint azt jelenti, hogy az egyén szinte minden autonómiáját elveszti, miután megfosztják a kanti értelemben vett erkölcsi szabadság édes, igaz nem mindenki számára egyformán vonzó adottságától. Hiszen: „Az új politikai pártok azt ígérik az embereknek, hogy leveszik a vállukról ezt a terhet. Elnyomják és lerombolják az igazi szabadságot, ugyanakkor megszabadítják az embereket mindenfajta személyes felelősségtől." Következésképpen ettől fogva: „Nem az egyén, hanem a csoport a valódi 'erkölcsi alany'".6 Ez a gondolat mindenképp érdemes a további megfontolásra annak megértése során, hogy miként jöhetett egyáltalán létre a racionális civilizáció körülményei közt a vezérkultusz és minek köszönhette a politikai mágia kétségtelen sikerét. Carlyle még csak a romantikában fogant hőskultusz élményében részesült. A hős, állította, a történelem fő, sőt egyedüli mozgatórugója, aki azáltal emelkedik embertársai fölé, hogy Őbenne ölt testet a történelem valósága. Mint írja: „az egyetemes történelem, annak a története tudniillik, amit az emberek e világon cselekedtek, alapjában nem más, mint ama nagy emberek története, akik itt működtek. Az emberek vezérei voltak ők, a nagyok; alakítói, mintázói s teremtői szélesebb értelemben mindannak, amit az emberek összessége létrehozni vagy elérni igyekezett. Mindaz, amit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen nem egyéb, mint külső eredménye, gyakorlati megvalósulása, megtestesülése azoknak a gondolatoknak, amelyek 90