Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Gyáni Gábor: Politikai kultusz - vezérkultusz. Identitás- és közvéleményteremtés
egyes-egyedül Hitler élvezett feltétlen és úgyszólván a rajongásig és a fanatizmusig fokozódó kultikus tiszteletet maga iránt. Ám ez is csak addig a pillanatig bizonyult ellenállhatatlannak, amíg Hitler személyét könnyen és nyilvánvalóan össze lehetett kapcsolni a látványos politikai sikerekkel, valamint a vágyott és sok tekintetben meg is valósított társadalmi nyugalommal, a viszonylagos jóléttel. Attól fogva viszont, hogy a sikerek rendre kezdtek elmaradni, a Goebbels által szervezett Führer-kultusz sem aratott többé feltétlenül sikert a széles tömegekben, nem is beszélve az elitről (gondoljunk csak a merényletre). A Führer és a nép szoros lelki szimbiózisa mögött bizonyos társadalomstrukturális tényezők hatását kell látnunk. Nevezetesen az elbizonytalanodó identitás sokak által egyszerre és mélyen átélt élményének az erejét, annak a Hitlert és a „népét" egyaránt jellemző identitásvesztésnek és státusbizonytalanságnak az általános tapasztalatát, amely a kultusz, igaz, felülről szított és kezdetben erőszaktól sem mentes, hamarosan azonban mind spontánabb elmélyülése előtt egyengette az utat. Michael H. Kater hívja fel a figyelmet a Hitler életét kezdetben jellemző deklasszáló- dás tényére, az azt híven kifejező társadalmi öndefiníciós bizonytalanságokra. Közvetlenül az első világháború előttre vonatkozik megállapítása, mely szerint „míg apja mobilitása felfelé irányult, ő maga (Hitler) a lefelé irányuló mobilitást választotta". Majd megemlíti, hogy Hitler - életének jóval későbbi, de még a Führerré válás előtti szakaszában - láthatóan és tudatosan kerülte a társadalmi önosztályozást. Gyakorta megfigyelt mindennapi nehézségei, melyek a különböző társadalmi rétegek képviselőivel való személyes kapcsolattartásban mutatkoztak meg, nem választhatók el attól, hogy Hitler „képtelen volt megtalálni a saját magához legjobban illő helyet a társadalmi hierarchiában".13 Az ebből szükségképpen fakadó nyilvánvaló hátrány idővel és bizonyos körülmények között könnyen előnnyé volt fordítható, és Hitler nem is késlekedett megtenni ezt, midőn kisajátította az osztálynélküli Volksgemeinschaft eszményét. Ezt már csak azért is könnyen megtehette, mert sohasem engedte magát társadalmilag beskatulyázni; rendszerint mint valamilyen osztályokon kívüli, azok felett lebegő értelmiségire tekintett magára; ez okból nagy előszeretettel tüntette fel magát művésznek. Az öndefiniálási bizonytalanság mindenesetre megkönnyítette számára a Führer-mítosz belső vállalását, az általa „előírt" szerep őszinte teljesítését. Amögött a kétségkívül ügyes propagandafogás mögött is ez állt, amely Hitler imázsát ahhoz az „ismeretlen katonához" kötötte, aki jöhetett akár a semmiből is.14 Mindez azért volt vagy lehetett annyira vonzó a széles tömegek 93
