Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Gyáni Gábor: Politikai kultusz - vezérkultusz. Identitás- és közvéleményteremtés

szemében, mert a német társadalom szintén ehhez fogható közösségi és egyéni tapasztalatok birtokába jutott a háborús vereséget követően. Hiszen a weimari Németország társadalmának identitás konstrukcióiban úgyszintén túltengett a tömeges deklasszálódás élménye, és a társadalmi átrétegződé- sekkel szokásszerűen együtt járó státusbizonytalanság izgalmi állapota. Hitler, pontosabban a Führer imázsa így és ezért oldódhatott fel viszonylag könnyen a népi öntudatban.

A vezérkultuszt értelmező karizma fogalmának helyes használata során mindig ki szokták emelni, hogy a karizma a személyközi kapcsolatok közegében keletkezik, és innen sugárzik szét (a tömegpropaganda eszközeinek hatékony közvetítésével) a tömegek irányába. Az utóbbi átélésére a rítusokkal teletűzdelt népgyűlés (a francia forradalom találmánya),15 a szociabilitás bizonyult tehát kézenfekvő eszköznek; ennek alkalmával tíz- és százezrek részesülhettek abban a közvetlen élményben, hogy személyes kapcsolatba kerülnek a Vezérrel. A népgyűlések koreográfiája sem nélkülözte azonban a vezér szűk belső körének tevékeny hozzájárulását ezen illúziókeltéshez. A vezér szinte mindig a klientúra tagjaitól övezve, és gyakorta általuk bevezetve jelent meg a tömeg színe előtt a maga teljes fizikai valóságában, és mintegy az e körben oly eleven karizmatikus hatás ragadt át mindenkire, aki vizuális kapcsolatba került a karizmatikus pózt magára öltő Vezérrel. Sőt mi több, a tömeggyűléseket rádión figyelemmel kísérőkre is nemegyszer átragadt a karizmatikus befolyás; a kérdés azonban további elemzést igényel, amire ezúttal nem vállalkozhatunk.

De mi veti vajon vissza a tömegembert erre a mondhatni primitív mentális szintre? Többféle válasz adható erre a kérdésre. A hagyományos ideológia történeti megközelítés a fajelméletté „fejlesztett" nacionalizmus elszemélytele- nítő hatását hangsúlyozza. A faji közösség fasiszta (nemzeti szocialista) elképzelése, fejti ki George Mosse, nem az egyén, de még csak nem is a tömeg, hanem a (nép)típus képzetét emeli piedesztálra; ezáltal pedig teszi ezt úgy, hogy a modern ipari társadalomra jellemző atomizált individuum és tagolatlan tömeg fogalmait a teljes értékű személyiségként tételezett (árja) faj kategóriájával váltja fel. A fajelmélet sugalmazása szerint a faji jelleg a teljes gondolati és érzületi egység megnyilvánulása, amit csak ideig-óráig maszkírozhat el bármely más társadalmi (csoport) attribútum. A fajiság a faj tipológiája révén alkotja újjá és erősíti meg az ellenségképet: a felsőbbrendű árja faj áll itt kibékíthetetlen ellentétben (harcban) az alsóbbrendű fajokkal, mindenekelőtt a zsidókkal.

Szervesen illeszkedik ezen szellemi konstrukcióba a vezéreszme: a pártelit tagjai „hősi személyisége", akik hatalomra törő akarata által jut leginkább szóhoz a faj sajátos lelkisége. Ebben az ideológiában a „vezért demokratikus vezetőnek képzelték el, inkább primus inter paresnek, mint olyasvalakinek, aki királyként vagy uralkodóként emelkedik a nép fölé. Ez a vezető prófétikus vezető volt; másokhoz képest tisztábban látta maga előtt a jövőt. Olyannyira egyet alkotott fajának szellemével, hogy mindazt fel tudta ismerni, ami minden egyes árja tudatalattijában is benne rejtezett."16

így ölt végül személyes jelleget a Vezér és követőinek a kapcsolata. Sajátos helyet foglal el ugyanakkor az isten ebben a gondolati építményben. A több94