Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
za földjén csak az érző szivek hálás emlékezése legyen Pantheon, mely nemzeti fölvirulásunk mártyrjainak, a haza nagy és hiv polgárainak képét feledéstől óvja: hogyne nyitnék föl e Pantheon ajtajit, midőn azt látjuk, hogy nem is a csillagok, de maga a csillagokat vezérlő nap hunyik le egünkről?"123 Az ünnepelt panteonizálásának célzatával szerveződik meg az 1859. évi Ka- zinczy-centenárium is.124 Lévay már a centenáriumi megemlékezést szorgalmazó cikkében felteszi a kérdést: „És nemzetünk vájjon mikép teljesíté eddig a tartozó hála kötelességeit ama jelesek iránt, kik előtte a műveltség zászlaját lobogtatták? Hol a panteon, melyet 'nagy fiainak emelt a hálás haza'?"125 Az akadémiai ünnepségen aztán Eötvös és Toldy beszéde, főként pedig Szász Károly ódája a nemzeti panteon díszhelyére emeli Kazinczyt. „S ha a közérzés millió kövébűl / Majd nagyjainknak Pantheonja épül, / Hol, a kik a szellemcsatán lerogytak, / Örök dicsőség lángjában lobognak,: / - Mig ott egy kép áll, mig ott egy név ragyog, / Kazinczy él, Kazinczy élni fog!"'26 Ez a pan- teonizációs szándék teljesedik ki a mauzóleumnak szánt, majd múzeumfunkcióval felruházott, görög templom-imitációként felépített Kazinczy Emlékcsarnok megnyitásával. Az sem meglepő, hogy a Kazinczy-ünnepség or- ganizátora, Toldy Ferenc majd mint „Szerény Walhallánk építője"127 bocsát- tatik be - még életében - a nemzeti panteonba Szász Károly jubileumi ódája,128 majd pedig emlékbeszéde által: „őrizzük meg nemes alakját [...] adjuk át e képét szent örökségként az utánunk következő nemzedéknek, mely nem ismerte őt, mint ő átadott nekünk annyiakat, kihozva a feledségből, melybe a századok által temetve voltak [...], felállítván körülöttük a nagyok és hívek pantheonát, melynek általa épített csarnokai most őt is magokba fogadták, mint legújabb vendéget, de nem legutolsót a nagyok, a hívek között."129 A panteonizáció műfajainak (ön)szemléletét az a meggyőződés hatja át, hogy „az emlékezet életet ád; s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz".130 A jelentős halál individuális eseménye a kollektív (nemzeti) értelemben elgondolt öröklét dimenzióját nyitja meg.131 Amikor a dicsszónok - az emlékező közösség nevében - kinyilvánítja az arra érdemesek halhatatlanságát, akkor nem egy üres magasztaló formulát alkalmaz. Az elmaradhatatlan gesztusnak maga a beszédceremónia, illetve a beszédnek keretet adó kommemorációs szertartás ad jelentőséget. A dicsőített személy halhatatlanságának bizonyossága szabja meg az emlékbeszéd kommunikációs irányultságát: a szónoknak nem a jeles elhunytat kell elsiratnia, hanem emlékezetes tetteit kell „felújítania", mégpedig úgy, hogy előtűnjenek a közösség számára jelentőséggel bíró (elsősorban erkölcsi) tanulságok. A diadalmas példa felmutatásának igényével, a panteonizáció aktusával nem férhet össze a gyász retorikája, a szónoknak - a műfaj előírásait követve - be kell tartania a lamentatio tilalmának normáját. Eötvös Kölcsey-emlékbeszéde ugyan a nemzetivé emelt gyász hiperbolikus-homogenizáló képzetével indul, és hangot ad az elégtelen életidő argumentumával („férfi korában ragadta ki körünkből a kegyetlen végzet") megnövelt fájdalomnak is, de csupán azért, hogy egy con- solatiós formula segítségével mintaszerűen fordítsa át az elmúlandó feletti siralmat a maradandó dicséretébe: „S miben kereshetnénk vigasztalást ily veszteség után? - Egyben: hogy a dicső nem fog eltűnni körünkből, hogy em76
