Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
panteonizáciőt, azaz sajátos „papír-panteonként" mintegy a köztársasági panteon előképéül szolgál.117 Magyarországon viszont csak panteon-tervezetek születnek, elsősorban a Westminster Abbey, a párizsi Panthéon és a bajor Walhalla példájára hivatkozva (a legismertebb talán a Széchenyi-féle Üdvlelde koncepcióján alapuló gellérthegyi nekropolisz ideája); illetve szoborkertek, portrégalériák létesítésével, metszet- és könyvpanteonok megjelentetésével próbálják a panteonizációs igényeket kielégíteni. A nemzeti panteon hiányát a XVIII-XIX. század fordulójának - a bárdköltészeti szerephagyományt aktualizáló, kulturális mnemotechnikaként működő - költészete igyekszik pótolni.118 Ez a költészet a nemzet szent helyeinek topikájával együtt alakítja ki a közösségi emlékezetben éló hazafiak (a szent nevek) galériáját. A „Dicsőség Templomába" olyan történelmi hősök nyernek (például az Ányos-, Batsányi- és Virág-szövegek jóvoltából) bebocsáttatást, mint például Árpád, Nagy Lajos király, Hunyadi és Zrínyi. A nemzeti história héroszaihoz pedig - a kor elvárásainak megfelelően - felemelkedhetnek a jeles hazafiak, a tudományok támogatói és művelői is. Ezzel megjelenik - szoros összefüggésben az egymást követő nemzedékek emlékezetében élő, a jelenvalót a profán öröklét dimenziójába emelő hazának a fogalmával - a nemzeti panteon eszméje.119 A ceremoniális dicsőítés - a XIX. század második harmadában intézményesülő - szónoki műfajai (az emlékbeszéd és az emlékóda) pedig ezt a „Dicsőség Templomaként" felépített imaginárius nemzeti dicscsarnokot bővítik tovább. Ha tehát az emlékbeszédet nem „fennen" retorizált értekezésként, nem a nyelvi monumentalizáció olvashatatlanná avult (legfeljebb irodalomtörténeti érdekeltségű) dokumentumaként szemléljük, hanem ceremoniális kontextusában vizsgáljuk, akkor feltárulhat az a kommunikációs funkció, amelyet egykori közönsége ennek a dicsőítés retorikai hagyományát átörökítő műfajnak tulajdonít. Innen nézve az emlékbeszéd olyan szónoklatként definiálható, amelyet a nemzetet (a nemzeti irodalmat) reprezentáló intézmény felhatalmazottjaként fellépő orátor deklamál (olvas fel) egy kommemorációs szertartás keretében, s amely a dicsőítő elokvencia konvencióit követve bo- csájtja be a halhatatlanként magasztalt „nagy embert" az (imaginárius) nemzeti panteonba. Az emlékbeszéd - panteonképző funkcióját teljesítve - virtus és gloria között közvetít, megújítja és átörökíti a haza „nagy embereinek" emlékezetét, intézményes és szertartásos formában fejezi ki az őket mindenkor megillető köztiszteletet, a haza háláját. Ennek persze előfeltétele a nagy halottak halhatatlanságának kinyilvánítása. Ez a contradictio in adiecto hatásosságával operáló oxymoronos alakzat - amelyet egyébként a Szvorényi-féle Ékesszólástan „összeállításnak" nevez120 - a legkülönbözőbb variációkban tűnik fel a dicsőítés ceremoniális műfajaiban. Kölcseyt - Eötvös emlékbeszéde szerint - a halál viszi át „azon halhatatlanok közé, kiket egykor bámult, s kiktől őt eddig nem tartá távol semmi, mint élete".121 Gyulai emlékbeszéde ugyancsak azt hangsúlyozza, hogy Kölcsey „a Kisfaludy-társaságnak első halottja volt s irodalmunknak dicső halhatatlana".122 A szónok e „halhatatlan halottak" előtt tárja szélesre a panteon kapuját - ahogy ezt például Lévay teszi Széchenyi-emlékbeszédében: „mivel úgy akarták a végzetek, hogy e ha75
