Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
közéleti személyiségek formális és tömeges méltatásává degradálódik, akiknek „szellemi arcképéhez" immár nem társítható az emlékező közösség feltétlen elismerése. Egyre kevésbé esik egybe az intézményes glorifikációra jogosultak és az erre ténylegesen méltóak köre, hiszen a ceremoniális megtiszteltetés - függetlenül a felmutatott (erkölcsi és szakmai) teljesítmény rangjától - a reprezentatív testületek, például az Akadémia minden elhunyt tagját megilleti. Az akadémiai emlékbeszédek így egyre inkább formális kegyeleti, illetve szakmai érdekű regisztrációs aktussá válnak: elsősorban dokumentációs szerepet töltenek be, a történeti emlékezet számára rögzítik, tudatosítják azokat az érdemeket, amelyek eltérő módon és mértékben ugyan, de egyaránt hozzájárulnak a közösség boldogításához. Ahhoz tehát, hogy a századközép reprezentatív műfajának tekinthető emlékbeszéd elhomályosuló funkciója megragadható legyen, szükségesnek látszik a vizsgált (az Akadémia és a Kisfaludy Társaság megbízásából készült dicsszónoklatokra korlátozott) szövegkorpusz további szűkítése, mégpedig a pusztán tudományos-irodalmi kegyeletet és regisztrációt szolgáló beszédek leválasztásával. Az így megmaradt szövegek áttekintése után az a következtetés adódik, hogy az emlékbeszédről (miként műfaji pendant-járól, az emlékódáról is) a panteonizáció műfajaként célszerű beszélni. Ehhez viszont szükségesnek látszik a panteonizáció fogalmának meghatározása. A párizsi Panthéon megalapítása annak a nagyszabású ideológiai stratégiának a része, amelyet a szakralitás vágyától áthatott, a laicizált vallást feltaláló francia forradalom önnön igazolásának és megerősítésének érdekében kidolgozott.115 Az antikizáló, illetve a keresztény liturgiára rájátszó, többnyire szak- ralizáló retorikát alkalmazó, valláspótló kultuszok közül - jelentőségét tekintve - kiemelkedik a „nagy emberek" intézményesített és hivatalos rangra emelt tisztelete. Ennek az új hőskultusznak a központi szertartása a panteonizáció, amely - a szentté avatás procedúrájának profán változataként - a köztársasági nemzet hőseit hivatott szentesíteni hamvaiknak a Panthéonba való ünnepélyes átszállításával (convoi de panthéonisation). Ilyen államilag szervezett szentesítési ceremónia emeli a nemzet halhatatlanjai közé például a „filozófus" Voltaire-t és Rousseau-t, valamint a „forradalmár" Mirabeau-t és Marat-t. E két utóbbi kiválasztott látványos megdicsőülése, majd gyors depanteonizációja (Marat hamvai például a Panthéonból egyenesen a kanálisba kerülnek) pontosan jelzi a bebocsáttatás és kizárás politikai fordulatoktól függő, szeszélyes, olykor tragikomikus dramaturgiáját, a megosztó emlékezetként működő forradalmi panteonizáció által előhívott legitimációs problémákat.116 A panteonizáció fogalmának ilyen (restriktiv) értelmezésével szemben ez a dolgozat egy kiterjesztő meghatározásra tesz javaslatot. Eszerint a panteonizáció műszó nem csupán a Panthéonba (vagy valamely más, a nemzeti panteon státusára emelt objektumba, nekropoliszba stb.) történő bebocsáttatás szertartását jelölheti, hanem általában a panteonképző diskurzust, azaz a ceremoniális kommunikációnak azt a változatát, amely feladatát elsősorban a nemzet kollektív emlékezetét reprezentáló (imaginárius) dicscsarnok felépítésében és működtetésében látja. A francia éloge-irodalom a „nagy emberek" kultuszának kimunkálásával alapozza meg a köztársasági 74
