Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
E retorikai előírásoknak megfelelően az emlékbeszéd szónokának nem az emlékező közösség meggyőzésére kell törekednie, nem tárgyának nagyságát, kiválóságát, rendkívüliségét kell bizonyítania (hiszen ez megkérdőjelezhetetlen): feladata a „halhatatlanok" magasztalására (a „szépítésre"), emlékezetük átörökítésére, „felújítására" korlátozódik. Bár a retorikai előírások szerint az igazoló-mentegető argumentációnak nincs helye az emlékbeszédben, a szónok mégiscsak rákényszerülhet arra, hogy megszegje a confirmatio tilalmának normáját. Még a Kölcsey akadémiai parentációjára vállalkozó Eötvös mintaadónak elismert emlékszózata is védelmezni kénytelen a dicsőített bizonyos tetteit. Erre a normasértésre akkor kényszerül a szónok, ha a komme- morációs ceremóniához szükséges konszenzus (esetleges) hiányát nem tudja a retorikai kézikönyvek által ajánlott elhallgatással (silentio praeterire) elleplezni. Mivel még a köztiszteletben álló, a patrióta morál héroszaként ünnepelhető Kölcsey életpályája sem mentes a vitatott, az emlékbeszéd hallgatóságát megosztó mozzanatoktól, Eötvös nem kerülheti el az - apologetikus érvelésmódot előhívó - állásfoglalást. Szónoki igazolásra szorul például Kölcsey kritikusi gyakorlata. A szónok nem a recenziók állításainak helyességéről kívánja hallgatóságát meggyőzni, hanem - az életpálya erkölcsi integritását hangsúlyozva - Kölcsey kritikusi szerepvállalásának morális igazolására törekszik, azaz (a tanúságtételre ösztönzött közönség egyetértésében bízva) az életmű egészére való hivatkozással igyekszik menteni a konfliktusos részt, majd az igazolási eljárást egy - a „nagy emberek" reprezentációjának kelléktárából származó - antropológiai bölcsességgel zárja: „az, ki a babért maga megérdemlé, azt másoktól nem szokta irigyelni."113 Ugyancsak confirmatiora kényszerül a szónok Kölcsey politikai tevékenységéről szólva. A szilencium megtörése ebben az esetben azért következik be, mert a szónoknak kegyeletsértő megnyilatkozásokkal kell szembesülnie: „E tudós körben, mely nem a politika érdekeit, hanem a tudomány igazságait keresi, a pártok zajának hallgatnia kell. De miután emberek találtattak - eléggé alávalók, - kik e nemes kebelt, miután körünkből elköltözött, rágalmazni nem pirultak; miután a pártok zaja e tisztelt sír fölött hallgatni nem akart [...]: legyen szabad felszólalni a barátnak is és elmondani sírja fölött, hogy [...] habár sírját az irigység állja is körül, s habár szemtelen hazudságokat kohol a rágalmazás: e név dicső fog maradni közöttünk, mint tenger közepeit ama sziklák, melyeket a reájok csapdosó mocskos hullám csak tisztábbra mos."114 Ennél is nehezebb a dicsszónok helyzete, ha a dicsőítendő személyhez egyáltalán nem rendelhetőek örök érdemek, illetve ha a méltatás tárgya kevéssé ismert a hallgatóság előtt. Ilyen esetekben a laudatio szükségszerűen védőbeszéddé lényegül át, vagyis a szónoknak körülményes és fáradságos érveléssel, az életpálya hosszadalmas bemutatásával kell bizonyítania, hogy az elhunytat csakugyan megilleti a közösségi elismerés. Az ún. kismestereket lelkes és szorgalmas irodalmi „közmunkásokként", a magyar tudományosság szerény, hű és buzgó „napszámosaiként" mentheti meg a szónok - ha nem is a halhatatlanságnak, de a történeti emlékezetnek. Az emlékbeszédek látványos - a XIX. század végére bekövetkező - kiüresedése és leértékelődése részben éppen arra vezethető vissza, hogy olyan írók, művészek, tudósok, 73
