Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
hogy Kölcsey nem igazán érzi alkalmasnak magát a „pragmatikai lélekkel bíró történetíró" szerepére.76 Nem is elsősorban azért, mert nincs birtokában Kazinczy „hagyományainak" (szinte kétségbeesetten sürgeti barátait, hogy „gyűjtsetek öszve holmit, ami életére, s dolgozásaira világot vethet"77), hanem azért, mert a Kazinczy-parentáció - mint ahogy majd a Berzsenyi felett mondott emlékbeszéd is - számára nem „történetírói", hanem morális kihívást jelent. Fel kell tennie ugyanis a hivatalos megemlékezés retorikáját elbizonytalanító kérdést: „Mit ér, ha az elhúnyt felett dicsőséget trombitálunk? [...] Legszebb dicsőség lenne, ha azt lehetne véghezvinni, hogy amit életében érette senki nem tett, maradékáért tegye a haza."78 Nem meglepő tehát, hogy a sokszor hivatkozott, mintaadónak tekintett Kazinczy-emlék- beszéd nem mindenben igazodik a dicsőítő elokvencia szabályaihoz, ugyanis az indulatok felgerjesztésével (pathos), a consolatio normájának tudatos megszegésével, azaz a nemzetivé növelt lamentatióval, valamint a feddés (licencia) és a szemrehányó kérdés (epiplexis) alakzatainak a halmozásával a közösségi hálátlanságot kárhoztató, szenvedélyes vádirattá alakul, vagyis a genus de- monstrativumból kilépve sokkal inkább a törvényszéki beszéd (genus iudiciale) retorikai eljárásait követi: „Jól érzem én T. Társaság, midőn e tiszteletre méltó kör elhunyt tagjának emlékezetét megújítom, nem kellene ily elbúsító képeket mutatnom fel. Azok közt állok, kiknek szent kötelességök, minden egyebet félretévén a haza dicsőségét eszközleni; s felednem kellett volna talán Kazinczyt az embert, a szenvedettet; és egyedül a literátort állítnom elő, tiszta nyugalomban: mint művész a márványszobrot, hogy reá koszorúkat aggassunk. De az én lelkem minden ideái öszveolvadásban vágynak egymással, s a szív húrain rezegnek keresztül. Rokonom és barátom, tanítóm és társam vala; s most, midőn szavam az elnyúgodott felett fog hangzani: kebelembe zárjam-e fájdalmamat? Féljek-e, ha kínos érzelmeket rezzentek fel; s a visszemlékezés szelíd óhajtásai helyett könnycseppeket fakasztok? És bár fakasztanék szívből forró vérkönnyeket! bár szózatom villámerővel rázhatná keresztül a hazát, s e nemzetet! mely saját jeleseit századok óta könnyezetlen látá sírba szállani [...] És ti hűvek hol vagytok? hol a hála, mit a hazától érdemlétek? hol a könny, mely szentté tenné a sírdombot, mit hamvaitok felett a mindennapi szokás szűkén hányatott? Epések lesznek talán szavaim; de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, [...] melynek kebelében az ötvenhet évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt."79 Kölcsey orációjának erre a sajátosságára utalhat Szauder József enigmatikus megállapítása: „Kölcsey végső tisztelgése a nagy halott előtt több mint emlékbeszéd".80 Mezei Márta pontosabban fogalmaz: „A pályarajz voltaképpen vádirat".81 Úgy tűnik fel, hogy a Kölcsey-tanítvány Eötvös centenáriumi Kazinczy-emlékbeszéde (1859) inkább igazodik a kommemorációs szabályrendhez, hiszen nem sérti meg sem a lamentatio tilalmának, sem az ünneplő közösséget megosztó események elfedésének a normáját: „Hosszú élete küzdés vala, melynek nagyszerű eredményei nagy fáradságok, gyötrő nélkülözések és lelki fájdalmak árán vásároltattak. De vajon előszámláljam-e azokat [...]? Vagy vádat emeljek-e [...], hogy elkeseredést gerjesszek azok ellen, kik irányában igazságtalanok voltak, 67
