Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
és sajnálkozást ő iránta? Ki, mint Kazinczy, egy magas czélnak szentelve tehetségeit, azon meggyőződéssel szállt sírjába, hogy feladásának eleget tett; s kinek születését egy század után hálaadó nemzete ünnepli meg: az bármily nehézségekkel küzdött életében, sajnálkozásnak tárgya nem lehet; s miként a zöld babér homloka mély redőit, úgy az örök dicsőség, mely nevét körülsugározza, elfedi előttünk a méltó fájdalmakat, melyeknek árán az vásároltatott."82 Eötvös átveszi ugyan mestere Kazinczy-képének meghatározó elemeit, ám a hangsúlyt nem az ünnepelt nehéz és fájdalmas küzdelmeinek elő- sorolására, a hálátlan nemzet vituperatiójára helyezi, hanem Kazinczy iránymutató tetteit, elsősorban „a nemzet kifejlődésének első feltételét" jelentő nyelv „megszerzését", illetve magát a Kazinczy nyelvén „előre törekvő" nemzetet magasztalja (laus).83 Ezek a különbségek persze jórészt a két beszéd eltérő kontextusára vezethetők vissza. Míg a páréntátor Kölcsey számára az akadémiai oráció - Kazinczy jelentőségének tudatosítása mellett - elsősorban arra kínál alkalmat, hogy figyelmeztesse az emlékező közösséget elmulasztott kötelességeire, addig Eötvös egy (példátlanul grandiózus) centenáriumi ünnepség szónokaként hirdetheti a - Kazinczy törekvéseit kiteljesítő - nemzet dicsőségét. A Berzsenyi-emlékbeszéddel (1836) Kölcsey ugyancsak túllép a dicsszónok formalizált, szertartásos, megbízatásos szerepén, hiszen az akadémiai megemlékezésnek alárendelt orációt személyes számvetésként, a „kompli- mentet"84 ugyan elkerülő, ám kegyeletes „engesztelő szózatként" formálja meg. A beszéd - ahogy Mezei Márta fogalmaz - „engesztelő, anélkül, hogy megbánó lenne".85 Kölcsey nem egykori recenziójának szigorú ítéleteit vonja vissza, hanem kritikusi fellépésének „hasznosságát" látja kérdésesnek. Egyfelől nagyon is személyes és praktikus okok miatt (hiszen az ifjú ítész „merészségét oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével fizette meg"); másfelől azért, mert illúziónak bizonyul a recenzió nevelő-orientáló szerepében és hatásában való szenvedélyes hit - mind a formálódó irodalmi nyilvánosságot illetően (hiszen „hatással lenni a korra" nem más, mint „korlátolt, kicsiny erődhez képest nehéz akarat"), mind „a nemzet nagy énekesét" illetően (hiszen a genie „sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt").86 A Berzsenyi-oráció - az akadémiai ünnepségről egyébként kényszerűen távol maradó - szónoka azzal követ el mesterien kivitelezett normasértést, hogy „a maga nevében mert búcsúzni a nagy halottól".87 Nem meglepő, hogy ez a nagy hatású, sokszor hivatkozott beszéd mintaként szolgál minden olyan szónok számára, aki a közösségi megemlékezést a személyes vallomás, a nyilvános gyónás alkalmává kívánja tenni. Például Toldy Ferenc Kazinczyval kapcsolatos „kései bűnvallása",88 amely a Pyrker-pör folyományaként egy Bajza felett mondott emlékbeszédben kap helyet, még retorikai felépítésében, retardációs mondatszerkesztésében, a felfüggesztés (sustentatio) alakzatának felhasználásában is Kölcsey orációját követi: „s oh mely nemesen, mely erkölcsi fenséggel és jósággal bánék ő azzal, ki neki tekintet nélküli hevében e fájdalmat okozta! s ki mégis elégtételt csak az élet után ada neki azon bánatban, melyet harminc lassú év elforgása után is érez - érzek én, mert a megtámadó én voltam."89 Míg azonban az emlékszónoknak szánt illusztratív szerep ilyen 68
