Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
Károly), esetleg irodalmi ellenfele (Döbrentei Gábor).62 A szellemi vitapartnernek és vetélytársnak a búcsúztatása - a kommemoráció kiegyenlítő ideológiájának megfelelően - azt a sémát követi, miszerint a nézetkülönbségeket háttérbe szorítja a hazáért való áldozatos munkálkodás közös éthosza: „nem illett lassúnak lennem annak megtiszteltetésében, kit - bár vele egykor a külön vélemény padain szemközt ülék - hazafiságában és buzgalomban például tekinteni soha nem pirűltam."63 Ezt a békítő-engesztelő sémát alkalmazza Eötvös is, amikor politikai ellenfelének, Dessewffy Emilnek az emlékezetét újítja fel: „benne oly férfiút vesztettünk el, ki - ha néha tévedett is - képességeit csak a közérdeknek szentelte [...] Nagy és fontos az a befolyás, melyet Dessewffy Emil a politikai élet terén gyakorolt; s miután az alkotmányos életnek egyik fő előnye minden kérdésnek különböző oldalról való megvitatásában áll, elismerem, hogy az, ki nem személyes érdekek által vezérelt pártok körében érdemeket szerzett, érdemeket szerzett az egész hazáért is." Eötvös ezután - az elfogulatlanság és a tárgyilagosság elvárásaihoz igazodva - szónoki kompetenciájának korlátáira figyelmezteti hallgatóságát: „De miután a politika mezején különböző oldalon álltunk, és megegyezve a czélban, eltérő útakon fáradtunk annak elérése után: nem én vagyok az, ki dicső társunk tevékenységének ezen részéről elfogultság nélkül szólhatok".64 Olykor persze Eötvös is megszegi a személyes beszéd tilalmát. A Dessewffy József-emlékbeszéd exordiumában ugyan egy normakövető szónok képe bontakozik ki („De ne féljenek azért tisztelt hallgatóim, hogy érzelmeim által elragadva, a kép, melyet társunkról adandók, csak személyes tiszteletemnek lészen emléke. Nem hogy elhunyt társaink általunk magasztaltassanak, hanem hogy emlékök körünkben megujíttassék, az czélja emlékbeszédeinknek."65); de aztán ez a megbízható szónok is túllép - nyilván a megfelelő retorikai hatás érdekében - az oly igen tisztelt regulán: „Engedelmet, t. hallgatóim, hogy midőn a férfiúról szólok, kit a haza a politika s irodalom mezején tett szolgálataiért tisztel, nem hallgathatom el emlékeimet, s országos érdemeit elsorolva, nem hallgathatom el a szeretetet, melyet iránta érzek".66 Szalay Lászlót búcsúztatva pedig már-már a szónok alkalmassága válik kérdésessé, hiszen személyes érzései veszélyeztetni látszanak közösségi küldetését: „saját veszteségem eltakarja azt, melyet Szalay halálával a haza szenvedett; s midőn arra emlékszem, mit benne szerettem, háttérbe lépnek szemeim előtt a nagy tudós és hazafi érdemei."67 Gyulai Pál is a személyes beszéd tilalmának normájára hivatkozva halogatja Pákh Antal akadémiai parentációját: „Későre teljesítem e kötelességet, de nem ok nélkül. Szoros barátság fűzött az elhúnythoz [...] s halála után is nem annyira az író pályája foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke borúit szívemre. Pedig e szószéket, Tekintetes akadémia! nem a baráti érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az írói küzdelmek és dicsőség rajza illeti meg. íme oka késedelmemnek."68 Bár a korlátozó műfaji előírások nem erre engednének következtetni, mégis szokásosnak mondható, hogy olyan személyek is dicsszónoki megbízáshoz jutnak, akik tanítványi, baráti (sőt olykor rokoni) viszonyban álltak az elhunyttal, a tanú hitelével szólhatnak életpályájáról. Ezek az orátorok - ha némi műfaji tudatossággal bírnak - többnyire 65
