Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
Toldy nagyszámú emlékbeszédeiben [...] az életrajzi adatokra támaszkodó emlékbeszédet honosította meg. Maga többnyire, s jelesen ha szónoki művet akart, vagy volt ideje adni, kellő középutat tartott a száraz életrajz és az eszmékre s irodalmi irányokra támaszkodó tanulmány között, s jelesen a sajátképi emlékbeszéden kivül eső ünnepélyi s egyéb irodalmi beszédeiben a szónoki hatást az irodalomtörténetiró tartalmasságával tudta egyesíteni; mig akadémiai követői legtöbbjénél az irány sajnos tulságba ment anynyira, hogy ma az akadémiai emlékbeszédek nagy része nem egyéb mint többé-kevésbé szónokilag felékesitett életrajz."19 A Toldy-féle adatoló emlékbeszéd ellenpárja Gyulai szerint is az egy-egy vezéreszmét középpontba állító dicsszónoklat, melynek legjelesebb képviselőjét Gyulai a Kölcsey-tanítvány Eötvösben ismeri fel: „Eötvös nem követi akadémiai beszédeinket, melyek gyakran nem egyebek, mint életrajzi vázlatok a dicsőítés cirádáival felpiperézve. Tudja, hogy a szónoknak csak annyit kell beolvasztania az életrajzból, mennyit a beszéd formája megbír, sőt ez sem mindig szükséges, fődolog a szónoklattá vált jellemrajz vagy egy nagy eszmének kultusza, melynek az illető bajnoka volt."20 Négyesy László Retorikája is az - ideáltipikusnak tekintett - Eötvös- féle emlékbeszéd alapján végzi el a műfaj meghatározását, így nem meglepő, hogy még szóhasználatában is Gyulai definícióját követi: „Az emlékbeszédek egy-egy kiváló ember (államférfi, tudós, író, művész) emlékezetének vannak szentelve. Felújítják hősök pályájának képét s szövetnéket gyújtanak amaz eszmének, melynek az illető egyén élt. [•■•] Az emlékbeszéd szónoka az akadémia termében az eszmék olynemű kultuszát ápolja, mint pap a templomban."21 Eötvös Kazinczy-emlékbeszédének (1859) exordiuma tételesen mondja ki, hogy a dicsszónoknak nem feladata a magasztalt személy életrajzának vagy „munkás élete képének" ismertetése, hiszen „ez a történeté" (azaz a történetírás illetékességi körébe tartozik). A szónoknak azt a „nagy ügyet", azt a „magas czélt" kell a beszéd tárgyává tennie, amelynek az ünnepelt az életét „szentelte". Kazinczy így - az ünneplő közösség önaffirmációs igényeinek megfelelően - a „nemzetiség" magasztos eszméjének állhatatos „előmozdítójaként" válhat a dicsőítés tárgyává.22 Ennek az elvnek megfelelően az Eötvös orációk szónoka gyakran figyelmezteti hallgatóságát az emlékbeszédnek a biográfiától való következetes elhatárolására - hol a hallgatóság feltételezett elvárásai ellenében („Ne várják tőlem, hogy mi ily alkalomnál szokás, a dicsőült életének egyes eseményeit mondjam el."23); hol pedig éppen a műfaji konvenciókra hivatkozva („Önök nem Dessewffy életének történetét várják tőlem."24). A vezéreszmékre épülő, moralizáló jellegű emlékbeszéd tehát sokkal inkább a karakterfestés,25 semmint a hagyományos értelemben vett életírás műfaji előírásaival hozható összefüggésbe. Az emlékbeszédnek értekezésként való kezelése, illetve az életrajzzal való azonosítása egyáltalán nem meglepő fejlemény. Már Erdélyi János sem választja el az akadémiai dicsbeszédet (pontosabban annak francia változatát, az éloge académique-et) az értekezéstől: „Arcelot úr olvasá fel a Voltaire-ról írt, díjazott értekezését [...] Voltaire minden bizonnyal egyike Franciaország legnagyobb íróinak, s az értekező lába alá is teríté valamennyi kortársát J. J. Rousseau-val együtt, de én azt hiszem, hogy ha ilyen értekezés vagy dicsérő 59
