Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
tétikai elvárások jegyében - műbeszédként jelenik meg, Szvorényi József Ékesszó- lástanában (1851) pedig „az irodalmi és szónoklati műveknek mint olvasmányoknak az összevonása, a példák 'széptani értékén' alapuló közös nevezőre hozása óhatatlanul előtérbe helyezte a nyelvi formát, a 'mesteri előadást'".12 Mivel Gyulai saját emlékbeszédeinek nem tulajdonít különösebb „szónoki becset", más érvet kell találnia a gyűjteményes kiadás igazolására: „Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg pótolhatják az irodalmi beszédek is, ha nem puszta dicsőítések s az író jellemrajzának legalább körvonalait feltüntetni igyekeznek."13 Az ünnepélyes alkalomhoz kötött műfajnak azok a darabjai is figyelmet érdemelnek tehát, amelyekhez nem társítható ugyan kiemelkedő művészi érték, ám teljesíteni tudják az irodalomtörténeti hiánypótlás - utólagos elvárásként megfogalmazott - feladatát. Persze nem csupán Gyulai próbálja a műfaj legitimitását ilyen (másodlagos) történeti funkció tulajdonításával megalapozni. Toldy már 1856-ban ezzel az argumentummal indokolja irodalmi arcképeinek és beszédeinek közreadását: „különböző becsűek e képecskék: az egykori irodalomtörténész azonban mindegyikben fog találni adatokat és iránypontokat, miket tán csak e lapok őriznek meg".14 Összegyűjtött Munkái között megjelenő beszédeiről szólva pedig tételesen mondja ki, hogy elsősorban históriai jelentőségük miatt kaphatnak helyet a reprezentatív sorozatban: „Érzem: e kötet is igazolásra szőrűi. Nem mert tartalma alkalmi beszédekből állt elő [...], hanem mert nem minden alkalom bír különösb fontossággal [...]. Azonban [...] legalább némi történelmi értékre mindenik szám tarthat igényt. T. i. nem lévén emlékrajzi irodalmunk, e beszédek hivatva vannak tanúságot tenni azon negyven évet átölelő időszaknak, melynek azok termékei, [...] nézetei és érzéseiről".15 Toldy ugyan elfogadja az „absolút tárgyilagosságra" törekvő történetírás és a „közelség" és „részvétel" következtében elfogult dicsszónoklat (quintilianusi eredetű) elkülönítésének szükségességét, ám a műfaj igazolását csakis a „történeti értékre" hivatkozva tudja elvégezni.16 Az emlékbeszéd - a történetírás számára kiaknázható - adattárként, kordokumentumként való kezelését és elfogadtatását nagymértékben elősegíti, hogy Toldy (aki „mint az Akadémia titoknoka s a Kisfaludy Társaság sok évi igazgatója, a szónoklat e nemét legnagyobb kiterjedésben mívelte''17) az orátori műfajt valóban az irodalom- történeti életrajzhoz, illetve pályaképhez közelíti.18 A dicsőítő oráció következetes alárendelése a históriai érdeklődésnek, a szónoki tisztnek a nyíltan vállalt kiszolgáltatása a filológusi-irodalomtörténészi ambícióknak olyannyira szembetűnő karakterjegye a Toldy-féle emlékbeszédnek, hogy Szász Károly - pályadíjas Toldy-parentációban (1875) kifejtett - emlékbeszéd- tipológiája éppen erre a sajátosságra utalva különíti el az emlékbeszéd két, alapvetőnek tekintett változatát: „Irodalmunkban az emlékbeszéd, mint műfaj, két ellentétes irányban fejlődött. Kölcsey [...] akadémiai két nagy emlékbeszédével, Kazinczy és Berzsenyi fölött, a minden életrajzi adalékot lerázó, tisztán egy-két vezéreszme körében mozgó emlékbeszédet hozta be, melyben a szónok azon eszméket fejtegeti, melyeket tárgyának életpályája benne ébresztett s annak összes benyomását reá és hatását korára ecseteli. 58
