Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz
engedelmeskedik (ahogyan azt például Döbrentei „gyengített" zsenifogalma elvárja tőle). Ebből viszont az következik, hogy az újfajta esztétikán alapuló művek még a régieknél is veszélyesebbek. Ott a veszély forrása a tudatlanság és éretlenség volt - ha az olvasó nem elég pallérozott, illetve ha nem ismeri a poétika és a retorika törvényeit, könnyen a mű áldozatává válhat, hiszen annak épp az ő elcsábítása, magával ragadása a célja (ezért tarthatták olyan hatékony, a keserű erkölcs és a fanyar tudományok megízlelését segítő „édesgető" erőnek az irodalmat). A modern műalkotások viszont Luhmann szavával élve „önmaguk programjai", a szerző egyszeri és egyedi kapcsolatban áll a tökéletességgel, az istenivel, melynek tanúja és melyre műve szimbólumként utal, így igen nehéz védekezni ellenük, mivel magával ragadó hatalmukkal szemben nem alkalmazhatjuk az „oszd meg és uralkodj" elvét. Még csak abban sem lehetünk biztosak immár, hogy a zseni valóban „jót akar" nekünk: a német romantika bizonyos irányzatai és nem utolsósorban a romantikus irónia kifejezetten „utaznak" az olvasó elbizonytalanítására. De még ha szilárd és explicit értékrendet állít is elénk az adott mű, egyáltalán nem biztos, hogy az az értékrend nem hibás, hamis, vagy egyenesen bűnös. Mivel ily módon a műbe zárt energeia démonizálódik, s a palackokból az olvasás során kiszabaduló szellemek kísérteni kezdenek az irodalom nyugalmas berkeiben, meg kell alkotni a védekezés új módozatait. Endoxa: a „főnix" A védekezés hagyományos szerve a cenzúra volt, ez azonban épp az irodalom önállósulása, a megnövekedett számú olvasóközönség differenciálódása és általában a társadalom modernizálódása, autopoiétikus rendszerekké való széttagolódása következtében egyre kevésbé volt képes betölteni azt a szerepet, amelyet egy ideig az olvasás és értelmezés intézményes szabályozásában próbált meg játszani. Az irodalmon belül ez a strukturáló szerep nem a tiltás-engedélyezés dichotómiájaként valósul meg, hanem a műhöz való hozzáférés szabályozásaként. Ez egyrészt az olvasók „csoportosítását" jelenti (ahogyan azt már a 18-19. század fordulójának cenzúra törvényei is tették), profi és dilettáns olvasók csoportjainak elkülönítését, másrészt a műnek különféle diskurzív kontextusokkal való körülvételét, amelyek részben a nagy művekben rejlő energeia ökonomizálását, hasznot hajtó társadalmi „termelőerővé" változtatását teszik lehetővé, és így az irodalom „külpolitikai képviseletét" alkotják, részben pedig úgy őrzik meg a műveket a diskurzus számára, hogy megfosztják felforgató erejüktől, távolságot iktatva közéjük és az olvasók közé. Ez utóbbi eljárás, amelyet Barthes endoxának nevez, teszi végső soron lehetővé, hogy valami módon mégiscsak ellenőrizhetővé és szabályozottá váljon az a mindig egyszeri és egyedi aktus, amelynek során egy olvasó egy szöveggel kapcsolatba kerül. „Az igazi cenzúra - mondja Barthes -, a mély cenzúra, nem a tiltásban áll (elvágni, elszigetelni, visszavonni), hanem a helytelen táplálásban, a fenntartásban, a visszatartásban, az agyonhallgatásban, és abban, hogy a könyvet 37
