Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz
belekényszerítik az (intellektuális, regényes, erotikus) sztereotípiákba, nem adnak egyéb táplálékot neki, mint mások már szentesített szavait, a közvélemény unalomig ismételgetett anyagát. Nem a rendőrség a cenzúra igazán hatékony eszköze, hanem az endoxa. Ahogy egy nyelvet inkább az határoz meg, amit ki kell mondania (kötelező rubrikái), nem pedig az, aminek a kimondását tiltja (retorikai szabályai), a társadalmi cenzúra sem ott van, ahol gátol, akadályoz, hanem ott, ahol beszédre kényszerít."17 Az endoxa tehát az irodalomhoz, pontosabban a művekhez való hozzáférést szabályozza (illetve teszi lehetetlenné, adott esetben). Ehhez hasonló módon beszél a kultuszról Margócsy István, hangsúlyozva, hogy az nemcsak hogy szerves alkotóeleme a tudományos irodalomtörténeti módszertannak, hanem „általában... az irodalomhoz való viszonynak egyik legfontosabb, kiküszöbölhetetlen, porából állandóan megélemedő főnixként funkcionáló demiurgoszává vált." 18 Az endoxa tehát bizonyos értelemben a kritika és az irodalomtörténet-írás 19. században kialakuló feladatköreinek kialakulásából fakad, hatása és jelentősége viszont túlnyúlik a 19. századon, hiszen e két reflexiótípus olyan kommunikációkat tett lehetővé a műalkotásokról, amelyek az irodalom funkcionálisan elkülönült rendszerének működésében és a társadalom egyéb rendszerei közé integrálásában alapvető szerepet játszanak. E reflexiótípusok kialakulása azért különösen érdekes, mert egybeesik a műalkotás autonómiájának kialakulásával. A modern, autonóm műalkotás egysége, mondja Luhmann, „végső soron kommunikációs programként betöltött funkciójában rejlik, amikor is előfordulhat, hogy a program annyira meggyőző, hogy fölöslegessé tesz mindenfajta érvelést, és a megértettség bizonyosságát közvetíti. Valószínűleg épp erre gondoltak a jó ízlés teoretikusai, amikor a művészettel kapcsolatban hozott ítéletek elemzésekor a véleményformálás gyorsaságát, az azonnali bizonyosságot, az intuíciót, valamint az értelem vallatásának mellőzését hangsúlyozták... az explicit kommunikáció messzemenőkig nélkülözhetőnek, sőt még oda nem illőnek is tűnhet. Aki előadja és megindokolja a művészettel kapcsolatban hozott ítéletét, kiteszi magát a veszélynek, hogy olyannak mutatkozik, aki nem (felesleges módon) a műalkotásról, hanem önmagáról beszél."19 Épp ennek a ,,-ról beszélés"-nek alakulnak ki tehát új terei és módjai - a (jó) műalkotások ugyanis működnek, „helytállnak magukért", autonóm voltuknak köszönhetően nincs szükségük sem „bábára", sem „közvetítőre", a „róluk szóló" kommunikáció mindig másról szól és máshol van. E két folyamat párhuzamosságát (a műalkotás autonomizálódásáét és az endoxa eljárásainak kialakulásáét) szemléletesen mutatja Döbrentei példája, aki az eredetiség és a teremtő zsenialitás jelenségét elválaszthatatlannak tartja a „követő tehetség" és a felismerő zsenialitás lététől - szerző és kritikus jó esetben szimbiózisban, rosszabb esetben gazda-parazita viszonyban élnek egymással. A zseni ugyanis az ihlet pillanatában vak, ahogyan a látnokok, a tisztánlátók vakok - szeme ugyanis ekkor „tündéri elragadtatásban forog", mondja Shakespeare-rel Döbrentei, „levillámlik az égből a földre s a földről ismét az ég felé", nem a valóságot, hanem fantáziájának képeit látja. Az elra- gadott-elragadtatott olvasók viszont szintén vakká válnak a befogadás 38
