Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz
E hallgatás azonban nagyon is bőbeszédű: Szilasi kiemeli, hogy a Jókai- szakirodalom legterjedelmesebb szeletét épp a kultikus diskurzus teszi ki. Emellett az újraolvasást (fizikailag, azaz folyamatos újrakiadással, és kritikailag, azaz állandó rekontextualizálással) biztosító-szorgalmazó hagyománystruktúrának5 a kanonikustól a klasszikuson át a kultikusig vezető láncában a kultikus megközelítés elvileg az olvasásra legméltóbb, „legajánlatosabb" szerzők, a kánon legnagyobbjai, „a nemzeti panteon szentjei" esetében a legelterjedtebb, azaz a legolvashatatlanabbak, legmegközelíthetetlenebbek, legtilosabbak éppen azok, akik olvasásra legméltóbbak, a legszélesebb értelemben vett köz kulturális kincsei, akik „mindenkihez szólnak". A kultusz ol- vas(tat)ási stratégiája hiperbolikus: a legolvashatóbb a legolvashatatlanabb, a legajánlottabb a legtilosabb, a leginkább közös a legmegközelíthetetlenebb. Philippe Lacoue-Labarthe Diderot Színészparadoxona kapcsán éppen úgy határozza meg a paradoxont, mint ami nemcsak egyszerűen (egymást kizáró) ellentétek együttes érvényessége, hanem ezen ellentéteknek vagy állandó, végtelen felcserélődése, vagy, ami ezzel végső soron egyértelművé válik, hi- perbolizált ellentétek identikus volta.6 Fontos észrevétele, hogy a paradoxonnak ez a hiperbo-logikája nem dönt, nem rögzít semmit, az ellentéteknek ez az állandó oda-vissza játéka, melyet a logika maximizálásnak nevez, éppen- hogy a megítélés, a megközelítés lehetetlenségét rögzíti ebben a perpetuum mobilében, elértnek nyilvánítva a doxán belül a mondhatóság, a felfogható- ság maximumát, a doxán (és a nyelven) túlra mutatva a nyelv használhatatlanságának demonstrálásával. A kultusz paradox logikája tehát néma, „halott", „bebalzsamozott" szöveget eredményez, amelynek ugyanakkor „mindenkihez" kellene „szólnia", akár a szentek csontjainak a körmeneteken, amihez a kultusz hatalmi-politikai kisajátításait számos tanulmány hasonlítja is. A kultusz e szószátyár némasága azonban implicite mégis „kimond" néhány dolgot a műről és az értelmezésről, s ezek arról tanúskodnak, hogy a kultusz minden látszat ellenére valamiféle kritikai, a kritikával legalábbis rokon funkciót tölt be az irodalom társadalmi rendszerében. Mindenekelőtt azt mondja ki, hogy a szent mű globális és oszthatatlan, analizálhatatlan és így részeiből nem megérthető; végletesen, radikálisan egyedi7, vagyis (lehetséges kontextus hiányában) kommunikációs szingularitás, amelybe csak befelé vezet út, belőle kifelé nem; „válasz" nyelvileg nem adható rá, csak a nyelv által elérhetetlen realitás szintjén. Mindez pedig - a Szilasi által kiemelt további jellemvonásokkal, vagyis az egyediséggel, a hitetéssel és a titokkal együtt - lényegében nem más, mint a műalkotásnak a 18-19. század fordulóján az esztétika segítségével megfogalmazódó új kritériumrendszere, amely lehetővé tette és egyszersmind kísérte a művészet társadalmi alrendszerként való elkülönülését. E korszak esztétikai-kritikai szövegeit vizsgálva feltűnő az az óvatosság és már-már izgatottság, amely a műalkotás működése körüli vitákat jellemzi. A fenséges 18. századi diskurzusától nem függetleníthető kora 19. századi zseniesztétika számára a műalkotás a sacer értelméhez hasonlóan kétélű, veszélyes valami. Ez a felfogás ugyanakkor érdekes módon még őrzi az irodalom régi ismeretközlő és -tároló funkcióját is, amelyet a hagyományos 34
