Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz

Regelpoetik jelölt ki és határozott meg, csakhogy itt (épp a fenségessel kapcsolatosan átalakuló Isten- és világképpel összefüggésben8) egy újfajta megismerés válik lehetővé. Az esztétikai megismerés közvetlen, az érzékeket és az értelmet egységbe forrasztó (de a döntő szerepet az értelemtől elvitató) jellege9 szintén nincs túl távol a retorika klasszikus nyelvfelfogásától, amelyben a nyelv tanító, ismeretközlő és megőrző feladatainak különböző, aktuális célokhoz alkalmazkodó modalitásai léteznek, s a szöveg felépítésének módját az határozza meg, hogy célunkat az értelemre vagy inkább az érzelmekre hatva kívánjuk-e elérni. Míg azonban ott e hatásmechanizmusnak analizálható és az eljárás ismétlését lehetővé tevő szabályai vannak, a fenséges esztétikai kategóriájába tartozó zseniális mű hatásmechanizmusa analizál- hatatlan és egyedi.

E lényegi eltérés összefügg azzal a változással, amely a megismerést nyelvileg konstituáló alakzatok terén ment végbe az esztétikai megismerés felértékelődő szerepével párhuzamosan. Míg ugyanis az osztatlan literatúra- fogalmon belüli „szép" irodalom az ismeretszerzést lehetővé tevő funkciót leggyakrabban az allegória segítségével látja el (jó példa erre az iskolai költészet Szauder által elemzett két fő típusa, a sententia és a pictura struktúrája, amelyek épp e felépítési módnak köszönhetően képviselhették pedáns tökéllyel az utile, a dulce és a movere megkövetelt egyensúlyát, és tölthették be ezáltal a literatúrától elvárt szerepeket), addig az újfajta szépirodalmiság uralkodó „episztemológiai alakzata" immár a szimbólum.10 Fontos megjegyezni, hogy a szimbólum episztemológiai alakzatként való „uralkodóvá válása" nem feltétlenül jelent szimbolizmust irodalmi értelemben, azaz a szimbólumnak nem kell a szöveg szintjén is alapjaiban szerveznie egy-egy adott irodalmi művet. Mindössze az irodalom (mindaddig) hagyományos megőrző és megismerő funkciójában történik egyelőre változás.11

Ez a változás azonban igen jelentős következményekkel járt. Az osztatlan literatúrafogalom egy olyan platonikus, lépcsőzetes tudásrend része volt, amely a középkortól kezdve meghatározta az egyes tudományok helyét, rangját, majd a reneszánsztól kezdve az ember egyéni fejlődésében betöltött szerepét is. Ennek alapját az ember metafizikai pozíciójából adódó feladata képezte: a létezők láncában anyag és szellem, élettelen és élő között köztes helyen álló lévén élete a tisztulás, a transzcendálódás lehetősége. E tökéletesedés során meghatározott sorrendben kell elsajátítani az egymásra épülő tudományokat, melyek önmagukban nem elégségesek a transzcendencia elérésére, csak összességükben. Az ember csak csúcsukra feljutva „érintheti meg az eget", érheti el a bölcsességet. A megvilágosodás azonban még így sem automatikus: ahogyan a hit, úgy ez is a kegyelem függvénye. Ebből következik, hogy a tudás hit nélkül soha nem érhet célt, ahogyan hit nélkül a vallásos gyakorlat is értéktelen, viszont a hit önmagában is elegendő lehet: a két út nem feltétlenül találkozik. A tanulás, a tudás megszerzésére tett erőfeszítések mintegy a szerzeteseknek, később pedig a világiaknak is sajátos imailletve vezeklésformájává váltak, a hithez és a kegyelmi állapothoz viszonyítva az imával, a vezekléssel és egyéb gyakorlattípusokkal állván pozicio- nális rokonságban.

35