Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz

Gyakori válasz erre a kérdésre, hogy a kultusz lényegében nem más, mint diszfunkcionálisan működő kritika, a kritika egy, bizonyos meghatározott társadalmi helyzetekben gyakori anomáliája. Első ránézésre ez talán azonosnak tűnik a kultuszt negatív kritikaként meghatározó (azaz meg-nem-ha- tározó) kijelentéssel, számos olyan implikációt tartalmaz azonban, amelyek segíthetnek a további értelmezésben, ezért érdemes röviden kitérni rájuk.

E mondat alapján mindenekelőtt úgy tűnik, hogy a kultuszt a kritikától elválasztva nem tudjuk vizsgálni: ahhoz kötődik, annak egy sajátos változata, méghozzá olyan változat, amely a kritikától eltérő funkcióval bír (mivel nem használható ahelyett), és valószínűleg a paradoxonhoz is van valami köze, hiszen az anomáliák olyan problémák, amelyek nem oldhatók meg az adott paradigma keretei közt, „működésképtelenné" teszik, tá/visznek a paradigma határain. Mindebből pedig további kérdések adódnak. Hogyan működik jól, azaz funkciójának megfelelően a kritika, egyáltalán mi lehet a funkciója? És mi lehet a funkciója a kultusznak, s hogyan viszonyul ez a kritika szerepéhez? Miért anomália a kultusz, miben nyilvánul meg paradox természete? És ha valóban anomália, hogyan működhet ennek ellenére a kritikai nyelvhasználaton belül is, hiszen bár szétszálazhatatlanul és kiirthatatlanul belefonódik a kritika „normális" működésébe, mégsem bénítja meg azt? (Vagy igen? Milyen egy működő és milyen egy nem működő, esetleg egy „szimulákrum" kritika?)

Az iménti, önkéntelenül felvetődő kérdésekre természetesen nem tudok válaszolni. De talán a kérdések nem is mindig válaszokat hívnak elő - sokkal inkább olyan óvatos, ideiglenes állításokat, hipotéziseket, amelyeknek egyetlen funkciójuk, hogy újabb kérdőjelek érvénytelenítsék őket. A továbbiakban ilyen hipotetikus, a fogalmak logikai rokonságain alapuló rendszerbe szeretném beilleszteni az irodalmi kultusz fogalmát.

Paradoxon: a néma szöveg és a hulladémon

Jókai kritikai utóéletének szövegtípusait rendszerező monográfiájában Szilasi László az értelmezés lehetősége-letiltottsága szerint csoportosítja a könyvtárnyi életművet is meghaladó terjedelmű szakirodalmat. Az értelmezés szabadságának fokát az határozza meg, hogy az adott hozzáállás milyen kontextus(oka)t tart relevánsnak Jókai műveivel kapcsolatban.

A kultikus diskurzus nem értelmez, ,, [a] kisszámú értelmezői töredék rögtön valami végső, metafizikus értelmet keres és talál, a metafizikus jelöltek pedig csak önmagukat jelenthetik. A jelölők játéka befagy, olvasat nem jöhet létre."3 Nem is kritizál, hiszen a metafizikus végső jelölt felett semmiféle instancia nem állhat, nincs olyan megfigyelői pozíció, olyan viszonyítási pont, amely túl volna rajta és így láthatóvá, megítélhetővé tenné. „A természetfeletti eredetű és jelentőségű, szent és érinthetetlen szöveget tilos olvasni, az igazi és egyetlen, lényegi jelentés elérhetetlen, alkotó és életmű, vita és opus, kizárólagos és tökéletes, körkörös egymást értelmezéséről csak hallgatni lehet."4

33