Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz

amennyiben a kultuszt itt önálló jelenségként kívánjuk megragadni. „Eredeti helyén" ugyanis a kultusz egy rendszer funkcionális része, mégpedig a vallás rendszeréé, s szorosan kapcsolódik a teológiához éppúgy, mint a vallás gazdasággal vagy politikával érintkező eljárásaihoz. Emellett „önreprodukciós mechanizmusként" segíti a vallás társadalmi integrációját szabályozó és biztosító intézményrendszer, az egyház fennmaradását is. Komplex funkciókkal bíró társadalmi gyakorlattípus tehát, amelyet véleményem szerint sokkal inkább tekinthetünk egyfajta kereszteződési pontnak, mint a társadalmi cselekvés egy önálló paradigmájának.

Visszatérve egy kicsit a kultuszkutatás kritikatörténeti kezdeteihez: a kultikus versus kritikai nyelvhasználat kiinduló megkülönböztetése magában rejt egy az iméntihez hasonló elképzelést. Dávidházi Péter immár diszcip- linateremtőnek nevezhető Shakespeare-monográfiájában a két fogalmat egy skála két végpontjának tekinti, melyekkel ilyen tiszta formában szinte soha nem találkozunk - az absztrakció célja a megkülönböztetés és a (tudományos) reflektálás lehetővé tétele. A különbségtétel alapja az empirikus ellenőrizhetőség megléte vagy hiánya: „.. .azt az állítást, hogy Rómeó és Júlia báli párbeszédében egy szonett van elrejtve, a sorok megszámlálásával s rímképletük megállapításával tapasztalatilag ellenőrizni és igazolni lehet, ezért kritikai nyelvhasználatnak tekintjük; azt a kijelentést viszont, hogy Shakespeare egymaga a teremtés fele, nem tudjuk tapasztalatilag ellenőrizni, ily módon bizonyítani vagy cáfolni sem, s a kultikus nyelvhasználat képződményei közé soroljuk."1 A különbségtételnek ezt a módját lényegileg nem befolyásolja, hogy „mennyire" kultikus vagy kritikai az illető szövegrész, kijelentés, értékítélet: alapját tulajdonképpen a tudományos igazság meghatározására használt verifikációs illetve falszifikációs kritérium képezi. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy a kritikai kijelentés lenne a tudományos, a kultikus pedig a nem-tudományos pólus. De ha már a logikai pozitivizmus vizeire tévedtünk, még ha eltekintünk is a verifikáció és a fal- szifikáció elvi lehetetlensége melletti érvektől, óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon minden kritikai kijelentés tudományos-e a fenti értelemben, illetve minden nem-tudományos értékítélet kultikusnak tekinthető-e? Ha pedig e kérdésekre nemmel felelnénk, úgy a kultusz és kritika elkülönítésének fő szempontja (az ellenőrizhetőség illetve cáfolhatóság elvi lehetősége) használhatatlanná válik.

Ám mégsem haszontalanná - elemzésre hívó tanulságnak azonban sokkal inkább a kultusz és kritika rokon vonásai tűnnek, mint ellentéteik, ez utóbbiak ugyanis az aszimmetrikus ellenfogalmak logikájának megfelelően a kultuszt mindössze „rossz kritikaként", a kritikát pedig „rossz kultuszként" fogják meghatározni, azaz meg-nem-határozni. Kultusz és kritika nem-polarizált különbsége azonban nagyon tanulságos vizsgálati szempont lehet, amint azt nemcsak Dávidházi említett műve, de Tverdota György, Margócsy István és Szilasi László kultuszvizsgáló monográfiái is bizonyítják.2 Ha az így felfogott különbségre helyezzük a hangsúlyt, akkor egyszersmind a 'mi a kultusz' kérdést is felváltja a 'hogyan működik a kultusznak nevezett valami (bármi legyen is az)' kérdése.

32