Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Keserű Katalin: Alkalom és mű. A Terror Háza

értelmében.) A kétféle terror áldozatainak fala alatt a harckocsi egyértelmű civilizációs bűnjel.

Már ez az installáció is egyszerre műalkotás, emlékmű és kiállítás. Olyan múzeumokat azonban, amik egyúttal emlékhelyek és (nem csak építészeti értelemben vett) műalkotások is, nem ismerünk. Az 1990-es években a világot bejárta például a Washingtonban létesített, a vietnami háborúban elesett katonák puritán, neveiket végtelenül soroló emlékművének híre, de ez nem emlékhely. Itt, Közép-Európában jól ismerjük az auschwitzi emlékhelyet, amelynek zárt világában azonban a hely és a tárgyak, emlékek önmagukért beszélnek, az ottani gyilkosok és áldozatok dokumentumai. A kortárs közép-európai művészet, éppen ezen emlékhelyek közelségében, a 90-es években, installáció/kiállítás formájában, rendre az emberi egzisztenciáról beszélt, megkísérelvén tárgyilagosan feltárni biológiai és szellemi összetevőit, részben olyan eszközökkel, formákkal és anyagokkal, amiket a művészet korábban nem ismert, részben olyanokkal, amelyek a megelőző évtizedekben kristályosodtak ki (minimalizmus), de elvontságuk ekkor telítődött élettartalommal (a lengyel Miroslaw Balka installációi). Archívumszerű építmények mutatták meg az egzisztencia, az alany menthetetlenül tárggyá válását a civilizációban Christian Boltanski A halott svájciak című 1990-es, dobozokból összeállított folyosójában. Az emberi egzisztencia és a politika, ideológia, történelem összefüggéseivel foglalkozott szimbolikus formában Hans Haacke 1993-as Germania című, a náci diktatúrát egy lerombolt világ darabjaival megidéző művében. Mások az életünket körülvevő helyszíneket és tárgyakat rekonstruálták hitelesen, az élet dokumentumokból való rekonstruálását kísérelték meg. A szinte mániákusan a nyomorúságos szovjet életkörnyezetet reprodukáló Ilja Kabakov sajátos művészete ekkorra vált világszerte ismertté (A vörös pavilon, Velencei Biennále, 1993).

Ezzel a rövid felsorolással annak a korszaknak művészetét jellemeztem, mely egyetemesen (és mintha reménytelenül) kutatott az élet után, módszerében olykor a tudományok (archeológia, szociológia, természettudományok) szenvtelenségét, máskor személyes utat követte, és amely korszak civilizációja ugyanilyen szenvtelenséggel folytatta háborús pusztításait. Köztük a különbség „csupán" annyi, hogy a műalkotások kegyetlenül és fájdalmasan hívták fel a figyelmet az élet értékének hiányára a civilizáció működésében. E kristálytiszta művészi gondolat előzte meg a Terror Háza installációjának

Emléktárgyak a gulágok terméből

295