Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Takács Ferenc: Iparosított ünneplés. A Joyce-kultusz és a Joyce-üzlet
De ez volt az a szimpózium, amikor az ír politika először ismerte el magáénak az ügyet, s hivatalos részvételével, illetve gesztusaival mintegy „honosította" James Joyce-ot és beiktatta a sokáig kiátkozott szerzőt az ír kulturális nacionalizmus panteonjába. A politikai hatalom, mely korábban tudomást sem vett Joyce-ról, az alapítványról és a szimpóziumokról, most - ahogy mondani szokás - a legmagasabb szinten képviseltette magát. A szimpózium Patrick Hillery köztársasági elnök üdvözlő szavaival vette kezdetét, s ő avatta fel Joyce mellszobrát a St. Stephen's Green nevezetű parkban. Charles Haughey miniszterelnök fogadást adott a szimpózium résztvevőinek a tiszteletére. Alexis FitzGerald dublini polgármester volt talán a legaktívabb: ő a Nemzeti Galériában adott fogadást, majd a Dublint átszelő Liffey folyó egyik hídját nevezte át hivatalosan Anna Liviának (Joyce Finnegans Wakejének nőalakjáról), és még ahhoz is volt érkezése, hogy eljátssza az egyik fontos szerepet „A bolygó sziklák"-ban az O'Connell Streeten. Színre lépett, mégpedig beruházóként és kisajátítóként, az üzleti élet is, elsősorban persze az idegenforgalmi ágazat. A Kelet-Írországi Regionális Idegenforgalmi Hivatal az 1982-es centenáriumi év előtt átépítette és kibővítette a sandycove-i James Joyce Múzeumot (egy Martello Tower-t, a napóleoni időkből származó tüzérségi őrbástyát, ahol Joyce 1904 nyarán néhány éjszakát töltött), s bevonta az idegenforgalmi propagandába - evvel turista-látványossággá avatva - Joyce valóságos életének és az Ulysses fiktív történetének a dublini helyszíneit. A szimpózium - és ennek „szakmai programja", az előadások, viták, panelek, kerékasztalok, valamint a résztvevők száma - minden addigi mennyiségi csúcsot megdöntött, olyannyira, hogy egészen a 2004-es idei - ismét Dublin- ban rendezett - szimpóziumig kellett várni, hogy az 1982-es rekordok megdőljenek. Ám a számszerű növekedés, és az ebben is megnyilvánuló iparosodás felemás, sőt negatív hatásai is ekkor váltak érezhetővé. Részben a szimpózium elefantiázisa, a párhuzamosan futó előadások, kerékasztalok, stb. óriási száma miatt: a résztvevők az elhangzottaknak csupán egy töredékét képesek meghallgatni, a később - sokszor évekkel később - megjelenő konferencia-kötet pedig eleve megválogatott anyag. Részben viszont a tömegesedéssel és iparosodással járó tartalmi ellaposodás és kiürülés is feltűnővé vált: sok az eszkimó, kevés a fóka, a szakemberek közül egyre többen kényszerülnek lerágott csontok továbbrágcsálására, vagy egyre mikroszkopiku- sabb rész-összefüggések feltupírozására, hogy a szakmai életben maradáshoz szükséges számú konferencia-előadást és publikációt produkálni tudják. Az 1982-es szimpózium - éppen azért, mert közéleti súlya támadt - a laikus figyelem homlokterébe került, az üléseken elhangzottakkal foglalkozott a sajtó, s ez nem tett jót a dolognak, ugyanis még a művelt, irodalomkedvelő, Joyce-ot olvasó nem szakmabelieket is idegesítette a konferenciatermekben elhangzottak gyakori homálya és trivialitása. A „démotikus" fogadtatás még rosszabb volt, és azóta is egyre rosszabb, különösen Dublinban, ahol - szemben, mondjuk, Párizzsal vagy Frankfurttal - a köznép is érdeklődést mutat a szimpózium iránt, ha másért nem, hogy a nyelvét köszörülje az elhangzottakon, amelyekről a sajtóból értesül. „Ostoba, érdektelen, szőrszálhasogató, 229
