Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
theátrumi darabok".38 Sárvári jól érzékelte a változást, melynek során a tudós, klasszikus kánonhoz kötött irodalmat, amelynek befogadása, megértése komoly és közösnek tartott műveltséget igényelt, egyre inkább felváltotta a művészetnek az a felfogása, amely az egyéniségnek adott kitüntetett szerepet. Ezt tükrözte a nagy ember fogalmának megváltozása is. E kortól kezdve ugyanis azok lettek érdemesek e megnevezésre, akik egyrészt a maguk tehetségéből lettek naggyá, másrészt megnőtt azok száma is, akik művészi tevékenység révén kerültek be a nagy emberek pantheonjába.39 A változás érzete félelemmel töltötte el Sárvárit. Megrettentette, hogy a klasszikus kánon szavatolta egyetemes művelődés világa különálló kis világokra töredezik szét, vagy ahogy ő látta: korlátlan uralomra tör az önérdek. Jellemző módon visszaemlékezéseiben azzal próbálta negatív színben feltüntetni Csokonait, hogy olyan embernek festette le, aki csak a maga gondolataiban, a maga világában élt.40 Domby Márton viszont épp az önmagából merítő zsenit csodálta Csokonaiban, s a kollégiumi diákok is az így értett Csokonai nevével indítottak harcot 1835-ben a kollégiumi nevelési elvek, a kollégium külvilágtól való elzárkózása ellen. A diákok törekvéseit fölkaroló Péczely József professzor is abszolút elsőbbséget adott az egyéniségnek és a jelenkori irodalomnak, s Csokonai kultuszával kérdőjelezte meg a klasszikus kánon és a múlt kötelező mintaadó szerepét. E kultuszban egy új, a modern kánonfogalom rajzolódott ki, amely annyiban tekinthető a klasszikus kánon rokonának, amennyiben a múlthoz tartozó művet a jelenben is érvényesnek tartotta, abban a tekintetben azonban lényeges a különbség, hogy az utóbbi esetben Csokonai már nem kötelező minta, hanem csak példaszerű alkotó. A példaszerűség már nem a hagyomány érinthetetlenségét és örök érvényűségét jelentette, hanem azt, hogy folytonosan újra kell írni, nem lehet kitérni előle. Péczely szerint ugyanis a tanárok épp ezért „kötelesek nemcsak avulni, süllyedni nem engedni, mit ők annyi áldozattal, gonddal építettek, hanem a haladó század lelkivel, a kor kívánataival összvehangzólag, újabb fényre, koronként feljebb, magasb, kitünőbb polczra emelni".41 Péczelynek még egy gondolatát szükséges kiemelni, mégpedig azt, amellyel megindokolja, miért helyezkedett szembe a tanári karral, amikor megtiltották a Csokonai-sírem- lék javára való gyűjtést, s miért buzdította újra adakozásra a diákokat: „hogy tiszttársaitól való függetlenségiét] mentül nyilvábban és hathatósabban kimu- tass[a], mert függeni a polgári társaságban mindennek kell, függés nélkül nincs rend, rend nélkül nem állhat fent társaság, de kinek-kinek csak attól kell függeni, kitől tartozik, különben a mindentől függés maga legnagyobb függetlenséget okozna...".42 Péczely egyrészt tehát azt állította, hogy az ember szabadon választhatja meg azt az értékrendet, amelytől cselekedeteit függővé teszi, másrészt azt is, hogy ez az értékrend nem egyéni találmány, s nem is a társadalom tagjai közt érvényességre számot tartó értékek szabad összekapcsolásával születik meg, hanem mindig meghatározott, egymást feltételező értékek rendjének választása, vagyis valamely társaság rendjébe való szabad bekapcsolódás, belépés eredménye. Csokonai kultusza tehát egy új értékrend, a klasszikusokhoz való új viszony megalapozását és egy új kánonfogalom kikristályosodását jelentette. 22
