Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet

dúsában sem sorakozott ily sűrűn egymásra; ám a katarzis megtartó erejét, mit a műalkotás újra meg újra adhatott neki, megint és megint semmissé tette sorsa szakadékaiba szorult lelke s értelme."5 Ilyen körülmények között meglepő lenne, ha nem nyilvánult volna meg az átlagostól számottevően erősebb érdeklődés és fokozott megbecsülés a költő utolsó versei, szövegei iránt. Az ilyen verseket az alkalmi versek határesetei közé sorolhatjuk. Alkalmi vers normális esetben azt jelenti, hogy a szerzőt felkérik például arra, hogy egy folyóirat különszámának élére írjon bevezető ódát. Ilyen volt A Dunánál című költemény. Vagy felkérik arra, hogy egy elő­kelőség temetésére írjon verset vagy éppen zeneművet. így született Csoko­nainak A lélek halhatatlanságáról szóló műve vagy Mozart Rekviemje. Megtör­ténhet azonban, hogy nem egy szerző felel meg egy alkalomnak, hanem az alkalom választ ki egy szöveget és emel különleges helyzetbe. Ilyen alkalom, vagy talán a leginkább ilyen alkalom az, amelyet az egzisztenciális bölcselet az élet határhelyzetének tekintett: a halál. Ha József Attila tragikus halála, mint megállapítottuk, visszahatott műveire, akkor ez a visszahatás a legerő­sebb és a legközvetlenebb azoknak a szövegeknek az esetében lehetett, ame­lyeket a költő - hogy némi frivolitást engedjek meg magamnak - saját halála alkalmából írt. Az elemzésre váró eset, amelyhez most érkeztünk el, s amely hozzászólá­som címét adja, mégsem egy saját vers születése, hanem egy el nem készült fordítás körüli szellemi mozgás volt. Cserépfalvi Imre kiadásában 1938 már­ciusában megjelent egy versgyűjtemény, az Európai költők antológiája. A kiadó József Attilát bevonta a válogatás összeállításába, egyúttal fordítói megbízást adott neki. A munka 1937 nyarán kezdődött el, s mivel a költő tragikus összeomlása hamarosan bekövetkezett, sem szerkesztőként, sem fordítóként nem tudott már érdemben részt venni az antológia előállításában. A munka- képtelen költő néhány versét és néhány korábbi fordítását Cserépfalvi mégis beválogatta a gyűjteménybe. A szándékozott, de megvalósítatlan versfordítá­sok közé tartozott egy Victor Hugo költemény, amelyet a kiadó nem is rendelt meg a költőtől.6 A francia romantikus Louis Bonaparte ellen írt dühös és gyil­kosán gúnyos megszerkesztett verseskötetének, a Chátiments-nak (Büntetések vagy Fenyítések) záró darabjáról van szó, amely az Ultima verba címet viseli. Aligha van a világirodalomnak alkalmibb versekből álló gyűjteménye, mint ez, a szabadságjogok sárba tiprása ellen Juvenalis, római kori szatíraíró hangján tiltakozó összetett ciklus. József Attila költészetében ennek a hugoi alkotásmódnak legközelebbi rokonai az olyan alkalmi darabok, mint a Levegőt!, A Dunánál, vagy az 1937 tavaszán íródott Hazám című szonettciklus. Ez utóbbi utolsó szonettjében akár még a száműzetésben élő, s hazájába visszavágyó francia költő beszédmódjának áthallását is felfedezhetjük: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad - / édes Ha­zám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" Az Ultima verba azért került látószögünkbe, mert József Jolán egykorú állítása szerint, amelyet aztán az 1940-ben megjelent József Attila élete című könyvében is megismételt, a költő éppen halála napján fogott bele a fordítá­sába.7 A hírt az újságok felkapták, s a megkezdett fordítást József Attila utol­124

Next

/
Thumbnails
Contents