Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet
só írásaként emlegették. Vizsgálódásunk voltaképpeni tárgya az az okozati összefüggés, amelyet a kortársak a szöveg és az állomáson történt tragikus esemény között az időbeli érintkezésre alapozva teremtettek. Az összefüggés alapjául a vonatkoztatási téboly szolgált, amelyre a költőhöz közel állók az utolsó időkből számos példát hoztak. A beteg a véletlenül kezébe került szövegekből vagy más jelekből személyére szóló célzásokat, ösztönzéseket vélt kiolvasni. Orvosa, igaz, óvatosan, kérdés formájában, igazolta az összefüggés-keresésnek ezt a módját: „Nővérétől hallottam, hogy közvetlen halála előtt az asztalon egy Victor Hugo-kötet feküdt s kis húga egyikre rámutatott: „Attila verse, »Ultima verba« volt a címe. Ilyen »jelek«, »figyelmeztetések« ösztönözték a szörnyű leszámolásra, vagy a teljes megőrüléstől való félelem, a tébolyda fenyegető közeledése, a teljes hiábavalóság érzése? Nem tudhatjuk."8 Ha még a pszichiáter sem zárta ki az oki kapcsolat esélyét, akkor a laikus még inkább feljogosítva érezhette magát arra, hogy a beteg költő helyébe képzelve magát, sorsparancsot olvasson ki a Victor Hugo szövegből. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy durva torzítások árán történt ez így. Apró igazításokkal létre lehetett hozni a kapcsolatot szöveg és sors között. Az „ultima verba" minden bizonnyal a ciklus végén álló vers önjelölése, amin zárszót, záró verset kell értenünk. Illetve Hugo, mintegy jogi formulával élve, az utolsó szó jogán mondta el súlyosan elítélő véleményét gyűlölt ellenfeléről, a puccsal hatalomra került trónbitorlóról. Azok azonban, akik magukat József Attila helyébe képzelték, a kifejezés szó szerinti értelméhez ragaszkodva „utolsó szavak"-ként adták vissza a latin eredetit, amely után, természetesen, csak a végső némaság következhet. Ugyanezt az apró, de már jelentősebb operációt hajtották végre a vers első során, amely franciául így hangzik: „La conscience humaine est morte". A mondatot, megint csak előzékenyen, József Attila helyett, így fordították le: „Az emberi értelem halott". Csakhogy az Ultima verba, mint politikai pamflet, a ciklus többi darabjához hasonlóan, Louis Bonaparte-ot marasztalja el, a francia nép szellemének tönkretétele, meggyalázása miatt. Somlyó György ezért, teljesen jogosan, mint morális tartalmú kifejezést, „lelkiismeret"-ként fordítja a „conscience humaine"-t: „A lelkiismeret halott." De ha a szó szerinti áttételhez ragaszkodunk, akkor is korrektebb az „emberi öntudat" szókapcsolattal élnünk: „Az emberi öntudat halott." Persze, ha József Attila csakugyan a saját, kifejlődő elmebajára vonatkozó célzást fedezett volna föl a kezdősorban, akár maga is eltéríthette volna a helyes irányból a mondat értelmét. A négy mozzanatból: abból, hogy ez lehetett a költő utolsó kísérlete arra, hogy versszöveget fogalmazzon; abból, hogy unokahúga szerint ez „Attila verse", azaz magára kell vonatkoztatnia a belefoglalt üzenetet; abból, hogy ezek az „utolsó szavak", amelyeket leírhat; végül abból, hogy értelme halott voltára vonatkozó ítéletet látott a kezdősorban, összeállt a formula. Tizenkét ismert előfordulásából példaként Látó Anna „Elpusztult az emberi értelem" című írását idézem: „Utolsó nap is tele volt írói tervekkel. Hugo Victor verseit olvassa, le sem bírja tenni, pedig már itt van esti sétájának ideje, hirtelen még 125
