Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet
első strófájának néhány sora ma, a zseniális fiatal költő szörnyű tragédiája után, szinte megrendítő erővel markol szívünkbe. Úgy villan meg előttünk egy pillanatra, mint valami éjszakában kigyúló vészlámpa, amely előre jelzi a bekövetkező katasztrófát. íme: Ezt a széket odább tolni, / Vonat elé leguggolni... Kalapom a sínre tenni..."2 Azaz, az Ülni, állni, ölni, halni című versnek többletértéket kölcsönöznek az idézett sorok. Hogy ezt a fölkeltett figyelmet tartósan fönn tudja-e tartani, az már csakugyan a vers szövegének minőségén múlott. A halál és a szöveg között teremtett összefüggésre a második példát Németh Andornak a Szép Szó december 8-án lezajlott estjén tartott előadásából idézem. „Ilyen séták után írta a Külvárosi éjt, a Téli éjszakát és az Eszmélet darabjait." - jelentette ki az előadó az esten, amelyen a hiányzó költőt egy gyászfátyollal letakart szék képviselte, majd idézte az Eszmélet-ciklus V. darabját, amely a teherpályaudvaron történő gyermekkori szénlopás emlékét eleveníti föl. Aztán így folytatta: „Babonás hangulatú költemény, mintha dermedt bűvöletben felérezte volna iszonyatba torkoló életének utolsóelőtti pillanatát. Mintha - mondom - de természetesen nem hiszem; mert az összefüggés a kísérteties hangulatú költemény és életének szörnyű megszakadása között megvan ugyan, de nem abban az okkult értelemben, mintha a versihlet pillanatában felködlött volna a költő előtt a végzetes tehervonat. Hanem igen is abban a másik, értelmünk által elfogadhatóbb, de még hátborzongatóbb értelemben, amivel az önmagát mindenáron elpusztítani akaró költő a halálnemek között válogatva, végül is az öngyilkosságnak ahhoz a szcenári- umához folyamodott, amelynek - talán ki is mutatható mélylélektani érzésáttételek következtében - különös libidó-praemiumot juttatott."3 Végül harmadikként Nádass József József Attila halálára írott cikkéből idézem a Nem emel föl című verset kommentáló sorokat: „Micsoda szörnyű vád van e tíz hónap előtt írt sorokban - írja Nádass, s a vers záró soraihoz: Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám. - a következő megjegyzést fűzi: „Mielőtt magam feláldoznám. Mióta készült már rá, hányszor határozta el magát, hányszor, mióta barátkozott a gondolattal. E kettéhasadt lélekből az emberi lét legtitkosabb igazságai szóltak felénk. Utolsó versei szépségükben, komorságukban egyedül állnak a magyar irodalomban."4 Egy későbbi korszakban az életműnek a halál és a halottkultusz felőli átértékelése és átértelmezése szublimáltabb, nehezebben felismerhető formát kapott, poétikai érvrendszerbe burkolózott, szakmai mérlegelés színezetét öltötte: ez volt a kései József Attila formula, amely szerint költészettörténeti értelemben újat, jelentősei József Attila 1933-tól kezdődő korszakában alkotott, amikor a betegséggel, a gyermekkori megpróbáltatások emlékével, az ember végességével, a halál hívásával folytatott egyre drámaibb küzdelmet. A művek jelentősége azzal arányosan nő, ahogy időben közeledünk 1937. december 3-hoz. Hogy a nehezen cáfolható tudományos érvelés mögött mégis kitapintható a kultikus megrendültség által kondicionált, említett gondolati előfeltevés, azt mi sem mutatja jobban, mint a „kései József Attila" formula legjelentősebb képviselőjétől, Németh G. Bélától származó kijelentés: „E nagy passió, e nagy szenvedéstörténet végszakasza, kétségtelenül, megragadható s megfogalmazható tehát így is. Hisz ennyi nagy vers a költőnek egyik perió123
