Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet
Tverdota György ULTIMA VERBA A költő utolsó verse mint végrendelet Ha föltenném a kérdést, miért éppen azokat a József Attila-verseket szeretjük, amelyeket ki-ki a kedvenc darabjai között tart számon, azt a választ kapnám: azért, mert ezek a legszebbek. Ha ezt a kérdést egy irodalomtudósnak tesszük föl, akkor ő azt feleli, amivel például az egyik legkiválóbb, legtekintélyesebb szakember, Németh G. Béla, a kései korszak termését emeli ki: „Az eszközök, a módok és megoldások azonban, amelyek e költő poétikáját mindenki másétól oly élesen megkülönböztetik, s amelyek e poétikát a magyar költészet történetében oly éles cezúrává teszik, talán-talán mégis itt, ezekben a versekben vannak jelen leginkább összpontosítottam"1 Azaz Németh G. Béla azért különbözteti meg előnyösen a Nem emel föl vagy a Bukj föl az árból című, 1937-ben írt verseket a többiektől, mert úgy gondolja, hogy igazi költészettörténeti újdonságot ezek a darabok hoztak. Nem tagadva annak létjogosultságát, hogy választásunkat a vers nagyszerűségének lehetőleg minél tárgyszerűbb bizonyítékaira alapozzuk, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy értékpreferenciánknak nagyon sok olyan összetevője lehet, amelyek nem a művek nyelvi megoldásainak sikerességén, hanem művön kívüli, nemegyszer merőben életrajzi körülményeken nyugszanak. A tudományos indoklás gyakran csak a szubjektív benyomás utólagos racionalizálása. írásom gondolatmenetét egy eset elemzése köré építem. Először az értelmezési keretet vázolom fel, amelyben elemzésem elhelyezkedik. A keretet A komor föltámadás titka című, a József Attila-kultusz születését feldolgozó könyvem egyik alaptétele képezi. Eszerint a József Attila-értelmezést két hosszú időszakban is meghatározóan befolyásolta az a mindmáig hatékony előfeltevés, hogy a művek értéke szorosan összefügg a szerző korai, tragikus halálával. Az életművet képviselő művek kiválasztása, idézése, a rájuk történő hivatkozás egyik döntő szempontja a költő halálát követő évtizedben az volt, hogy közvetlen vagy közvetett kapcsolatba hozhatók-e a szárszói ön- gyilkossággal. A végső tragikus tett a hitelesség pecsétjét ütötte a kiválasztott darabokra. Rájuk támaszkodva nagyobb eséllyel elő lehetett idézni az olvasó együttérző megrendülését. Úgy is megfogalmaztam állításomat, hogy a költő halálát követő első műértelmezések igen gyakran gyászoltak. Három példával illusztrálom e szempont aktív jelenlétét az ún. „kánon" kialakításában. Az egyik A költő, aki sorsát is írja című cikk, amely ezzel az általános megállapítással indít: „Petőfi, Ady versei - mindenki tudja - tele vannak »bevált« jóslatokkal, amelyek közt főszerepet játszik a tragikus előérzet." Ilyenre bukkant a cikk szerzője József Attila Medvetánc című kötetét lapozgatva: „A szóban forgó vers - Ülni, állni, ölni, halni - ezelőtt tíz évvel... íródott s 122
