Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

ÁTTEKINTÉS - Tarián Tamás: Citius, altius, fortius. A Nyugat és a sport

A fiatalabb unokatestvér, Géza (akit nem árnyékolhatott a Kosztolányi II. megnevezés, hiszen Brenner József néven született) erősebben kötődött íróként a sportmotivikához. Az 1938-as Tersánszky-novellánál évtizedekkel korábban, az 1910-es években ő is írt egy A bajnok című novellát. Jelezve (másoktól is hozhatunk példákat): a bajnok mint új imázs szerepelt az irodalmi érdeklődés homlokterében, és ez sokáig így is maradt (Ambrus Zoltán: Bajnokok stb. Később, a lap szellemiségétől nem idegen, de nem is a körébe sorolódó íróknál: Örley István: A bajnok vidéken-, Örkény István: A Hunnia Csöködön stb. - hogy csupán az ironikus hangfekvésnél időzzünk). A nyugatosok közül számosán, így Csáth is az atlétikát és a tornát (valamint a birkózást, az úszást és a vívást) tekintette a legnemesebb sportnak. Említett elbeszélésében sportolói ars poeticát adott hőse, az all round versenyző Olt Barnabás ajkára: Atléta vagyok, barátaim, hagyjatok békében. Atlétának nem szabad inni, sőt esküt tesz rá, mint Angliában, hogy egy csepp szeszt soha le nem nyel. Igazi sportszerű testi kiképzés, izomfejlesztés nem képzelhető másképp!” Barnabás - és a sporttelep - átmeneti tündöklése ellenére a novella ironikusan rezignált bukástörténet. Csáth - mint majd oly sok nyugatos és nem nyugatos író mind a mai napig - a sportsikereket múlékony dicsőségként jeleníti meg. Hervadó a babér. A küzdelmeket, versenyeket intrikával, kisebb merénylettel, anyagi ellehetetlenüléssel övezi. A fővárosi vívómesterré és sportújságíróvá avanzsáló bajnok cikkeiben a lovagi tornák kultikus hagyományát propagálja, a „múzsa" szerepét osztva a nőkre. Ő - és életre hívója, Csáth - múltba, jövőbe lát: [Olt cikke] „Arról szólt, hogy a nyilvános lovagi tornákat újra be kellene hozni. A hölgyek követeljék lovagjaiktól, hogy azok atléták legyenek, és hogy riválisaikkal vívásban és a sport különböző ágaiban megmérkőzzenek, ily módon bizonyítva be azt, hogy méltók kegyeikre. »Ily módon mozdíthatnák elő világszerte a nők - hangzott a cikk - a sportnak egy olyan hatalmas kultuszát, amelyre a spártaiak maradnak örök és elérhetetlen példaképeink, s amely kultuszra a mai enervált korban olyan égető szükség van!«

Az ötletet jónak találtam, és mégis... eszembe jutott a magasugrás bajnokságának eszméje... a sporttelep csődje... tisztán láttam az összefüggést. Barnabás az utolsó nagy, nagy idealisták egyike [...]” Csáth tollán az Úszóverseny is nosztalgikus múlástörténet, a múlandóság példázata. Itt „az óriási bassin” bajnoka Corinthy Artúr (ki tudja, Karinthy Frigyes nevének bejátszatásával-e). A gyors- és műúszás, a (búvár)mutatvány, a sport csak hordozóanyagul szolgál. Ez a sajátszerű másodlagosság sem ritka a sport korai irodalmában, mely a pályákon, a medencékben jobbára a kuriózumot kereste. Ráadásul ez litera- lizált téma: a bajnok az „írónő őnagyságának” történő bemutatást és a pikáns vizitmeghívást nyeri el (az alighanem felszarvazott, önmagán is gúnyolódó ka- ján-kujon férj tudósítása szerint), noha „trénere, aki jelen volt a meghívásnál, eleve bejelentette tiltakozását a vizitelés ellen”

Karinthyt őszintén izgatták a sportviadalok. Némiképp úgy, mint a techni76