Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Rónay László: Jóvátétel. A Nyugat és Babits Mihály a Vigíliában
Amit Mándy Iván elbeszélt a Nyugatban való megjelenés fontos voltáról, arról Ottlik is írt: „A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták. Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért.” Igen, ő is letelepedhetett a Nyugat asztalához. Ülhetett már a Magyar Szemle vacsoraasztalánál „befolyásos közéleti személyiségek” társaságában, legtekintélyesebb professzorai mellett foglalhatott helyet a Napkelet kis asztalánál; „a Nyugat asztalánál most zavarommal, a félszeg helyzetemmel együtt boldogan, szinte csökönyösen ültem, a boldogságom sérthetetlen volt: Babits akkor már a halálra készen állt, beteg ember volt, de ott volt a látszólag hűvös Schöpflin Aladár. Ő is részese volt az »arkangyalok világfölötti összeesküvésének«. Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is.” Annál őszintébb e vallomás, minél inkább tudatában vagyunk annak, hogy Ottliknak az utolsó Nyugat-számban ugyan megjelent novellája, egyébként azonban keveset írt a lapba. A Nyugat utódjában, a Magyar Csillagán azért jelentek meg írásai, mert barátja, Örley István közvetítette őket Illyés Gyulának. Mindenesetre jelképes értelmet tulajdoníthatunk annak, hogy a Magyar Csillagnak a német megszállás miatt félbe-szerte maradt számában ott a Hajnali háztetők részlete, s annak is, hogy épp Ottlik lett a Nyugat újraindításának mozgatója. Hornyik Miklós Ottlikkal beszélgetve érdeklődött, hogyan értékeli az író a Nyugat szerepét. A következő gondolata írói egyéniségét és erkölcsi emelkedettségét egyaránt jellemzi: „az író nem állhat a hatalom napos oldalán. Nagy vitális energiák, nem regenerálódó idegsejtek pazarlódnak el pusztán arra, hogy megőrizzük civil becsületünket, emberi méltóságunkat.”7 A Nyugat és a Vigilia kapcsolatának, pontosabban e kapcsolattartásra, a Vigíliában megnyilvánuló törekvéseket mintegy hitelesítette Cs. Szabó László jelenléte és rá jellemzően szellemes vallomása is. A Londonból küldött emlékezés befejezését érdemes idézni, ami egyben az író lebilincselő esszéstílusának bizonyossága is: „Mentem lefelé a lépcsőn. Egy fiatalember állt a fordulóban, falfehéren, remegő kézzel olvasta a nyitott Nyugatot. Se nem lát, se nem hall, gondoltam, olvassa első írását a fogatlan, kivénhedt lapban. De nini, már nem szőke, hanem barna, magasabb, mint az a másik, és szemüveget visel! Magamra ismertem. Ez volt nekem... miért nekem?... ez volt nekünk a Nyugat.” A történetnek folytatása van. Alig jelent meg a Vigilia Nyugat-száma, fő- szerkesztőjét az Állami Egyházügyi Hivatalba rendelte maga a félelmetes Miklós Imre. A lap a Cs. Szabó-írásnál kinyitva feküdt az asztalán, de mint kiderült, az egész szám megjelentetését is helytelenítették. Olyasmit mondott, hogy 7 Ottlik Géza, Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal = O. G., Próza, Budapest, Magvető, 1988, 246-280. 416
