Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Tverdota György: A Nyugat és a Nouvelle Revue Franţaise első két évtizede
liktust, amely a modern törekvéseket a „népnemzeti iskola” által tanúsított masz- szív konzervatív ellenállással állította szembe. Az új szellemi tendenciákat a hatalmat birtokló körök nemzetietlennek, erkölcstelennek és művészileg torznak ítélték. A sajtóban és a kulturális intézményekben a két tábor között folyó viták ebből eredően kíméletlenek, megbélyegzőek, gyakran sértő hangvételűek voltak. A kiegyezésnek vagy a tisztázásnak esélye sem maradt a két oldal között. Nem kevésbé fontos körülmény, - és itt a jelenleg uralkodó közfelfogást idézem föl - hogy a fiatalok a modern törekvések közül azokhoz kapcsolódtak, amelyek a 20. század elejére nyugaton lassan idejét múltnak számítottak. A szervezkedő új nemzedék modernségen azt értette, ami - francia vonatkozásban - Baudelaire-rel kezdődött, a parnasszistákkal és a dekadensekkel folytatódott, s a szimbolista iskolába torkollott. Ebből a szempontból úgy látszik, hogy az induló Nyugat közelebb állt a szimbolizmus örökségét őrző Mercure de Francéhoz, mint az NRF-hez. Kevésbé kíméletesen azt is mondhatnánk, hogy az induló Nyugat modernsége egy vagy egy fél lépéssel le volt maradva a Nouvelle Revue Franţaise modernségéhez képest. Ennek a képletnek az érvényét nem tagadom, éppen csak helyzetelemzését érzem durván kimunkáltnak és leegyszerűsítőnek. Egyrészt a Nouvelle Revue Franţaise-nek is meggyűlt a baja a tényleges konzervatívokkal: Brunetiére-rel, Lemaítre-rel, Faguet-vel és másokkal. Ezen a ponton a Nyugat és az NRF szelleme a szó szoros értelmében érintkezett egymással. Nem véletlen, hogy a párizsi és a pesti folyóirat dátum szerint azonos időpontban, 1910 novemberében, villámgyorsan reagált Faguet-nek egy Baudelaire-ről szóló írására, amely a francia modernség kezdeményezőjét „másodrendű költőnek” bélyegezte. Igaz, Tóth Árpád jobban tisztelte válaszában a tekintélyes irodalomtörténészt, míg Gide szarkasztikus hangon utasította rendre ellenfelét, de óvatossága nem akadályozta meg Tóthot abban, hogy Baudelaire-nek a gide-i eréllyel keljen védelmére.5 A Nyugat modernségének relatív idejét múltságáról alkotott képünk azonban egy sokkal fontosabb ponton is korrekcióra szorul. Igaz ugyan, hogy a pályakezdő Babits, Kosztolányi és Juhász a dekadencián vitatkoztak, elefántcsonttoronyba kívánkoztak, sőt még Ady költészetéből is könnyűszerrel összeállítható lenne az esztétizáló magatartás teljes repertoárja. Az induló Nyugatból mindazonáltal korántsem hiányzott a nyitottság számos olyan törekvés iránt, amelyekkel a Nouvelle Revue Franţaise-ben találkoztunk. Ha az NRF-bő\ a képzőművészeti impresszionizmus kritikai meghaladására hoztam példát, akkor ugyanezt megtehetném a Nyugat képzőművészeti kritikáit illetően is. S ha a francia modernek Debussy muzsikája mellett álltak ki, akkor mi önérzetesen mutathatunk rá Csáth Géza Bartókot és Kodályt felfedező írásaira. Egy lényeges ponton a bu5 Gide, André, Baudelaire etM. Faguet, NRF, 1910, 23, 499-518.; Tóth Árpád, Baudelaire, un bon poéte de second ordre, Nyugat, 1910, 21,1570-1572. 346
