Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Cserhalmi Zsuzsa: Iskolapélda. A nagyralátó mesterség a Nyugat szerzőinek regényeiben

Babits Halálfiai című regényében a főszereplő sorsának alakítása során mégsem ebből az irodalom által is jelentősnek mutatott kérdésnek a szempontjából, hanem a társadalmi megítélés horizontjából kérdez rá a tanár szerepére: „[...] a paedagogus valamikor szolgát jelentett, s még ma is inkább alacsonyabb néposztályok, s legfeljebb szegény tanítók gyermekei mennek erre a pályára. [...] És talán helyes is, hogy ezt a pályát szintén mentői több úri fiú keresse föl. Imrusban nem élt ez az osztálytudat: ő az eszmék embere volt, azaz demokrata; különbenis még elég közel az iskolapadhoz, hogy a tanárokat úrnak lássa.”11

A Halálfiai zárlata implikálja azt a kérdést is, hogy tekintettel lehet-e az iskola a szociológiai eszközökkel leírható és/vagy etnikainak, nemzetiséginek nevezhető csoportérdekekre és csoport-tradíciókra. Az egyik jellemző regény- részletben erre a kérdésre két szélsőséges válasz születik:

„Kár ezeket kiművelni! izgatókat nevelsz! - mondták sokszor a többi tanárok, s Imre néha fölháborodott ezen; mert nem kultúrellenes-e az ilyen álláspont? Imre olykor vitába bocsátkozott: ő nem tudta elválasztani a Kultúrát a Magyarságtól.”12

Babits másik, az előbb elmondottak értelmében iskolaregénynek tekintett regényében, a Tímár Virgilfiában történetindítónak a tanári ebéd közben megismert minisztériumi rendelet bizonyul.

A ciszterci atyák számára is kötelező állami rendelkezés a tanulók szállásának ellenőrzését írja elő. A főszereplő szerzetes-paptanár történetében szét- szálazhatatlanul fonódik egybe a tanári szerepbetöltés kérdése a szerzetesi és a papi hivatás kérdéseivel. E hierarchikusan egymáshoz rendelt hivatások az átadott, szolgáló életek áldozatait bemutató regényként, és a tanári - a többi, hivatkozott regényből feltűnő módon hiányzó - személyességből fakadó konfliktusokat érintő műként is értelmezhetővé teszik a könyvet. Ez az a regény, amelyben a szereplőteremtés következtében a legkézenfekvőbb és legmesz- szebb vezető következtetésekre ad alkalmat az atya-tanár, tanár-apa - részben a regényvilágban eleve adott, részben a regényben többször megnevezett és kérdésessé tett - párhuzam. Ez a párhuzam nemcsak a vállaltan gyermektelen szerzetestanár HiÁNYból fakadó szÜKSÉGLETének kielégíthetetlenségc okán nyit tragikus dimenziókat a műben, hanem az emberteremtés gesztusának, itt csak a tanítás által a maga képére formált ember teremtésének kudarcában is.

Az Aranysárkányban a világosság és sötétség örökölt, szemantikailag kiüresedett képeit fokozatosan a látás és a vakság képei váltják fel. Az éjszaka és a nappal, a látás és a vakság ellentétc az egyik legjellemzőbb, az egész művön végigvonuló motivikus alakzata ennek a regénynek.

A diákok a regénytér perifériájáról, a városerdő felől:

11 Uo„ 359-360.

12 Uo., 628.

337