Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Margócsy István: Petőfi a Nyugatban
Elsősorban az ötlik szembe, hogy bár a Nyugatnak majd mindegyik szerzője foglalkozik azzal a Petőfi esetében, úgy látszik, megkerülhetetlen s minden esetben felülbírálandó, kérdéssel: mi is a viszony egy jelentős költő élete és költészete között (s a szerzők többnyire, mintegy előírásszerűén, legalábbis az elvek terén, a költészet mellett foglalnak majd persze állást - s csak ezután értelmezik vagy értékelik az „életszerű” költőfigura működését), végeredményben mindig „emberi” portrét adnak a költőről (bár, ahogy szeretnék vagy ahogy igyekeznek: természetesen a „versek” alapján) - nem a versekről, hanem a versek által kikövetkeztethető figuráról beszélnek, s „emberi” azaz erkölcsi és jellemtani, nem pedig olvasói viszonyt alakítanak ki a figurával; s úgy járnak el, úgy érvelnek, hogy mindeközben mindannyian egy meghatározott, ún. „igazi” azaz éppen abban a pillanatban igazinak tűnő Petőfit állítanak a vitapartnerek vélelmezett balítéleteivel szemben (ez az „igaziság” akkor hangzik majd fel igazán groteszkül, ha többségüket összeolvassuk, s az összeolvasás során az egyes cikkekben mind Ady, mind Babits, mind Hatvány, mind pedig később majd pl. Illyés Gyula Petőfi-képe „igaziként” fog méltatást nyerni).23 Ennek a figuraképzésnek során pedig ebbe az „igazi” alakba majd összegyűjtik a lírikusról szóló századvégi alap-mitémák javarészét: a gyermekiséget, csodagyermekséget, tisztaságot, őszinteséget, ősbizalmat, zsenialitást, égből szállt zseniséget, az egészséget, originalitást, egyszerűséget, a jellem- és erkölcsbéli spontaneitást stb. stb., hogy felmutathassák mint a lírikusi tökéletesség inkarnációját s tipológiai követhetőségét (nem törődve akár az olyan ellentmondásokkal sem, mint pl. hogy az isteni és gyermeki zsenialitás nem mindig lehet kompatibilis a kispolgári józansággal: lásd pl. annak a Móricz Zsigmondnak realizmusra sóvárgó vallomását, aki egyébként többször is Petőfiben látta a megváltó „őserőt”: „amit Jókai nagylobbanásban fölvetített, Petőfi kispolgári józansága rendezte el lelkemben” stb.).24Az egész nyugatos Petőfi-kép számára, úgy látszik, az tűnik a legfontosabbnak, hogy a szerep nevében, a szerep preferenciáinak szemszögéből nézve Petőfi költészetének sem tematikus, sem formai követését nem kívánják, s ezt nem is látják lehetségesnek (s e téren valóban szembeszáll- nak a hivatalos Petőfi-kép mindenre kiterjesztett „naiv” sematikájával): de az öröknek kikiáltott újító költő-típus felelevenedését a világ legtermészetesebb dolgaként, s így aktuálisként is prezentálják. Mindez összességében azért tűnik igen fontosnak, mert mindezzel szemben épp a Nyugatban olvasható az a két írás is, mely a Petőfi-kultusz minden válfajával, s így a Petőfi-hagyomány zavartalan átvételével is erőteljesen szembeszállt. Babits Mihály híres, érdekes, analitikusan összehasonlító tipológiai kísérletéről 23 Vő. pl.: Schöpflin Aladár, két cikkét: Babits Mihály két kritikája, Nyugat, 1911, 9, 887- 889.; Illyés Gyula Petőfije, i. m. 24 Móricz Zsigmond, Jókai: Jegyzetek a belsőfejlődés történetéhez, Nyugat, 1922,24,1425- 1435.; Uő., Arany János írói bátorsága, i. m. 296
