Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Margócsy István: Petőfi a Nyugatban
lásait, dikciója nyelviségének modernségét emelték ki — s a nagy kettős elődpár szembeszökő különbségeit más és más premisszák felvetésével, más és más költői és irodalompoltikai problémák megvilágítására kívánták felhasználni. A Petőfi-paradigma kiemelt fontossága különösen azért emelendő ki, mert nemcsak az általában vett irodalmi hagyományra és továbbélésére volt vonatkoztatható, hanem a megújuló költészet legradikálisabb képviselőjére, Ady Endrére is. Ma már talán nem könnyen belátható, sőt időnként egyenesen mulatságos, ahogy a Nyugat kritikusai Ady Endrében Petőfi reinkarnációját vélik felfedezni - míg Ady a maga nagy programcikkeiben „csak” végtelen ro- konszenvéről és végtelen preferenciáiról biztosította Petőfit, addig hívei már nyíltan kimondják kettejük lényegi azonosságát. Csak néhány illusztráció Ig- notustól, Fenyő Miksától: „»Petőfi óta a leggyönyörűbb magyar lyrát írta« [hivatkozik Ignotusra Fenyő] [...] Petőfi óta nem jött költő, kinek lyrájához több közünk lett volna, mint Ady Endrééhez"21 stb., ugyanakkor azt is vegyük észre, hogy Babits Mihály már a hírhedt Petőfi-Arany tanulmány előtt is (melyről ismeretes módon úgy tartja az irodalomtörténet, hogy a szerző Petőfi portréjában lényegében Adyval szembeni fenntartásait fogalmazta volna meg) egyértelműen azonosítja, költészetének alapmozzanatai révén, Adyt Petőfivel, s az analógiát több síkon is elemezni képes: „Ős magyar és lyrikus naivság van benne, amilyen Petőfiben volt, s ami bátorságot ad. Ez egészséges naivság. Ady naivul és ősmagyar egészséggel hüpermodern, minthogy Petőfi egész naivul volt királyellenes és forradalmár. S Adynak ép oly naiv dac diktálja az erős magyar és gyakran túlzottan erős szavakat érzelmei kifejezésére, amilyen Petőfinek diktálta a veszett fenét és az akasszátok felt.”22 Petőfi - miközben persze figurájával az egész Nyugat mozgalmának legitimációját el kellett, hogy lássa - konkrétan Ady kanonizálásának biztosítékaként is szolgált; paradox módon még annak a kezén is, aki pedig a kifogás nélküli kanonizációt akár Petőfi, akár Ady esetében problematikusnak látta volna. Ami ebben az irodalomtörténeti szimbólumalkotásban kiváltképpen érdekes lehet, az nem más, minthogy maga az a Petőfi-kép, amely a legtöbb nyuga- tos cikkben elénk tárul, tartalmilag alig különbözik valamiben attól, amit mint a nép-nemzeti iskola utolsó nagy írója, Horváth János a húszas években mintegy hattyúdalként összefoglalt; legfeljebb a frazeológia és a metaforika szembeszökő különbsége okozhatja ideológiai vagy tartalmi különbségek belelátását. 21 Fenyő Miksa, Ady Endre, Nyugat, 1909,10-11, 511-523. - Hasonlóan, ugyanebben a folyóiratszámban: „Ady Endre, a föld nélkül maradt magyar nemes, az állam szolgálatába is léphetett volna, de költő-volta belevitte ebbe a szellemi proletáriátusba. Nálunk a csak költő és igazi költő többnyire szellemi proletár (Petőfi is az volt)”: Kéri Pál, Ady Endre szociális gyökerei, Uo., 524-529. - „Petőfi óta ez országban Ady az első, kinek szájában nem hiú szóbeszéd, ha önnön költői hivatásáról beszél. Senki, a költő felelősségét úgy nem érezte, kötelezettségét oly diadalmasan nem vállalta.”: Hatvány Lajos, Indulás, Uo., 550-559. 22 Babits, Ady..., i. m., i. h. 566. 295
