Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Margócsy István: Petőfi a Nyugatban

gyón finom látású (bár e dolgozatában meglehetősen rosszhiszemű és mind tartalmilag, mind módszertanilag egyoldalú) irodalomtörténész, Horváth János finomította, aki a teljes Nyugatnak mint mozgalomnak hagyomány-képviseletét úgy láttatta, mint a derék nemzeti klasszicista hagyomány radikális, stratégiai megtörésének elkendőzését, rossz szándékú, közönség-csalogató álcázását, s Petőfi központi helyét e hagyománykoncepcióban egyszerűen úgy magyarázta, mintha a Nyugat Arany Jánosnak nemesebb és konzervatívabb (s Horváth János ekkori megfogalmazásában: „magyarabb”) hagyományával szemben forszírozta volna Petőfinek alakját és költészetét. Horváth így írt: „Arany vált a korszak hivatalosan is elismert képviselőjévé [...] A rég halott Petőfi dicse pedig a távolság arányában is növekedett. Eleve bizonyos volt, hogy ha az irodalom újabb fordulatot fog megkísérelni, annak éle csak Arany ellen irányulhat, kinek közönsége a művelt magyarság maroknyi tábora, kit a mindenkor gyűlöletes hivatalos elismertetés is terhel, - ellenben hogy Petőfivel az elkövetkezendő fordulat nem szakíthat nyíltan, mert neki elvitathatatlan s minden elképzelhető támadásra okvetetlenül felviharzó nagyközönsége az egész - hivatalos és laikus — magyarság. Sőt bizonyos volt, hogy amennyiben a készülő fordulat politikai természetű is lesz, sikerrel sajátíthatja ki majd a maga javára s Arany és a fennálló politikai rend ellen, a »forradalmár« Petőfit.”19 Horváth itt egyrészt nem veszi figyelembe, hogy nyíltan és egyértelműen Arany-ellenes megnyilatkozása egyedül Adynak volt a Nyugaton belül,20 (bár persze az elismerendő, hogy ekkoriban Ady volt a legnagyobb tekintély, s a Nyugat szimbolikus megtestesítője) s hogy Ignotusék, s kivált pedig Babits Mihály, Arany Jánost is mindig odasorolták Petőfi mellé; másrészt az sem észleli, hogy a Nyugat leírásában Petőfi és Arany mint szimbolikus figura mindig is kettős beállításban szerepeltek: Petőfinek elsősorban figuráját, költői szerepét, szerepvállalását, (leszűkítve: újító gesztusait) Aranynak pedig kivált a költői megszóla19 Horváth János, Aranytól Ady ig: Irodalmunk és közönsége, Budapest, Pallas, 1922,16-17.

20 Pl.: „Óh acél-magyar, hivatással paraszt és arisztokrata Arany János, megírnád-e ma, ha ma élnél, további hun-regéidet? »Isten veled jobb részem arany-álma«, nagyon nótárius s uraknak - lelke ellenére - udvarló úr volt ez a majdnem géniuszos hajdú-ivadék. [...] Voltaképpen a »Buda halálá«-ban nekem csak a hit, a fölkészült nyelv, a magyaros beszéd s a tulipános ládának nagyon megtámadható konstrukciója tetszik. [...] Hogy ő lett volna idejének, sőt az ideje- beli Magyarországnak legnagyobbja, - nem állítom és nem tagadom, de hogy hatását, ahogyan hatott, nem akarhatta s nem érdemelte, ez is bizonyos.” - De persze még itt is olvashatunk engesztelő sorokat: „De az etelei álmú s olykor erejű Buda királynak, nagy Arany Jánosnak azért minden hódolat megadassék." - Lásd: Ady Endre, Strófák „Buda haláláéról, Nyugat, 1911, 1, 32-34. - Hasonlóan még: „olcsó Arany-féle rímek” - lásd: Ady Endre, Keserű imádságok Mylittához: IV. Bűn, ha kiburkollak, Nyugat, 1913, 18, 452-453. - Megjegyzendő, hogy jóval később, Móricznak is megjelent Arany-ellenes írása: Móricz Zsigmond, Arany János írói bátorsága, Nyugat, 1931, 24, 613-621. - ezt Kosztolányi utasította el, gyorsan, pár héten belül született írásában: Kosztolányi Dezső, író és bátorság: Válasz Móricz Zsigmondnak, Nyugat, 1932, 3,121-131. - Móricz rövid viszontválasza rögtön alatta olvasható, Sub rosa címmel.

294