Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
a Nyugat történetében időközben végbement. Az „irodalom kultúrájának” korszerűsítésétől (melyben Babits inkább csak az irodalom kitüntetett jelentőségére nézve osztozott szerkesztőtársai többségével) Babits főszerkesztői periódusára már fokozatosan egy olyan műveltségi humanizmus eszméjének irodalmi képviselete vette át a fő szólamot, amelynek nemcsak a történeti di- menzionáltsága, hanem a fenomenológiája is jobban megfelelt saját, keresztény kultúrából származtatott szellemi műveléseszményének. Közelebbről tekintve itt azonban olyasfajta dinamikus kölcsönösség jellemzi a kulturális képződést, amely inkább hegeli, mintsem keresztény horizontban áll. A kulturalitás alanya itt ugyanis egyszersmind tárgya, a tárgya pedig alanya is a kulturális képződés folyamatának: az alkotás szellemmé nemesült öröksége már mindig mint meglévő és megszerzendő kulturáltság kondicionálja azt a mindenkori individuális folyamatot, melynek során a kultúra „tárgya" a képzése kezdetén álló egyén ezt a kész, számára külső örökséget magáévá sajátítva tesz szert a maga nemnaturális természetére. De Babitsnál ez az egyén képzésébe külső készletként beépült kultúra Hegeltől eltérően nem az „elidegenedett szellem”32 módjára viselkedik, hanem egyfajta hordozóvá sűrűsödik, a kulturális „nemesség” bázisaként szilárdul meg s mint ilyen legföljebb additív, mennyiségi úton gazdagodik. A kulturalitásnak ez a hangsúlyosan immaterialis értelmezése, amely szerint a hagyomány felhalmozta humán potenciál a kiművelt egyének közösségén keresztül éri el a tárgyi világot s így válik az élet alakító tényezőjévé,33 különösen a harmincas évekre kerül szembe Ignotus ama kezdettől hangoztatott véleményével, hogy „egyáltalában minden gazdasági, társadalmi és politikai probléma kultúrprobléma, mert a kultúra nem holmi külsőség, nem bel esprit-skedés és 32 Hegelnél ugyanis ez a képzés mint a naturális lét önmagától elidegenedett szelleme (mely a Bildung során is folytonosan elidegenedik magától) nem stabilizálódó támaszték, nem marad bázis, hanem legvégül, a képzést az önmagát megértő szubjektumban (Selbst) kiteljesítve „önmagába tökéletesen visszatért szellemként elhagyja a képzés [a műveltség, a kultúra - K. Sz. E.] tartományát és egy másik tartományba, a morális tudat tartományába megy át”: Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, Phänomenologie des Geistes, Frankfurt M., Suhrkamp, 1986, (Werke, 3), 362. 33 „Nem [...] az történik-e az igazi nagyoknál, hogy ők a könyvkultúrából is elevent szívnak ki, s föltámasztják, visszaifjítják lelkűkben azzá, amiből minden kultúra eredetileg származott: életté, életanyaggá.”: Babits, Esszék...: 1, 522. - Noha Babitsnál is csak szórványosan bukkan föl a fentebbi az összefüggés, de feltétlenül érdemes fölhívni itt a figyelmet arra, hogy a kulturális teljesítmény életösszefüggésből való származtatása épp olyan korszerű és előremutató eleme a Nyugat-hagyománynak, mint a nagy műalkotások Babitsnál másutt is emlegetett, kitörölhetetlen odatartozása saját egykori - időközben történeti távolságba került - világához. A Nyugat esztétista paradigmáján belül ugyanis olyannyira háttérbe szorulnak az omnipotens esztétikai tudat megkérdőjelezésének ezek az első, alighanem nem is mindig tudatos esetei, hogy külön kutatás tárgyát képezhetné, vajon az avantgarde és a népies vonal mellett nem adott-e maga a Nyugat is tovább olyan örökséget, amely maga is hozzájárulhatott az ún. műveltségi irodalomeszmény kezdődő visszahistorizálódásához. 20
