Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

védjegyével] A kicsinyes emberről gúnnyal, [szatirikusként] a lélek mélyén vívódó nagy tendenciákról melankóliával emlékezik, [szomorú poétaként] Melankóliával, [geminatio] mert céltalanoknak tudja azokat, [a melankóliában eleve nagy adag céltalanság-érzet van] A gondolkozó egy kissé diszkréten pesz- szimista Ambrusban.” [Ambrus nem csak íróként melankolikus, hanem gondolkodó íróként is]

Avagy nézzük meg, hogyan veszti fókuszát az a karakteres állítás, miszerint Ambrus az általános emberi és a realizmus elkötelezettje: „Azok közé tartozik, akik a prózában is versírók, [poéta] és a valóságot a poézis nyelvére írja át. [mint általában a poéták] Finnyás, és nem szereti a lokális vonatkozásokat a köznapokra, [mert eszményít, és a lényegre figyel] A szép formulák barátja. [mert poéta] De [?] realista, szívvel-lélekkel realista. És talán csak két dolog van, amit gyűlöl: a hazugság és a felesleges szó. [mert realista és tárgyilagos] Nincs utálatosabb valami, [anaphora, általánosítás) mint a fölösleges szó, [annak, aki tárgyilagos] és mi sem érdekesebb, mint az Ambrus Zoltán mondatai. Stíljének, kifejező művészetének ezek a mintadarabkái, [a mondaton kívül mi másban fejezhetné ki magát?] Oh, a mondat: [óh, a melankólia] ez a legközvetlenebb műforma, s aki mestere, mint ő, annál minden mondat egy-egy miniatűr-kompozíció. [tautológia] Minden szó, a szavak megválasztása és rendje gondolatot tükröz, s kevés író van, aki, mikor beszél: többet mondana és többet hallgatna el. [Ambrus remek stiliszta] Ennyi kritikával [?] más örökre néma maradna [De megszólalt! - ne latolgassunk, ne lirizáljunk.] - Ambrus stílje így is túlzsúfolt.” [hát mégsem remek stiliszta?]

Ha hosszan tanulmányozzuk Osvát kritikáit, határozottan az az érzésünk támad, hogy alakzatait egy képzeletbeli példatárból válogatja - így azok bármely más író jellemzésére is alkalmasak volnának de ez a példatár véges számú elemből áll. Ambrus mondatait végül átlátszó kristálykövekhez hasonlítja, amelyeknek minden oldalára más-más gondolatot jegyeztek, Gárdonyi stílusa üveglapra emlékezteti, „melyen a gondolat leghalványabb árnyalatai is áttetszenek” (s nem mellesleg, Gárdonyi is melankolikus realista).64 A tenger-metaforát - a szokásos felkiáltásokkal színesítve - Tóth Béla jellemzésére is felhasználja: „A tenger! Van-e a tengernek jobb barátja Tóth Bélánál, van-e hűbb? Akinek gondolatai úgy lekísérnék a nagy vizet a mélységekbe, és érzései úgy feljárnának a hullámhegyekre. És színeinek a skáláját ki őrizné jobban? A tenger leikével rokon az övé; mindig egészen adja magát, haragjának feketeségében és derűs nyugalmában - és mégis titok.”65 Máskor a víz-metafora az írói látásmód változásait érzékelteti: Gárdonyi „Története a folyóé, mely hol elbújik, hol újra megjelen — és valahányszor megjelen, mindannyiszor tisztábban öleli tükrébe a napot, vagy a felhőket, s a hűen kísérő partokat. [...] Bizony volt

64 Osvát Ernő, Gárdonyi Géza: Az én falum, Budapesti Hírlap, 1898. október 2., 10.

65 Osvát Ernő, Tóth Béla : Vasárnapok, A Hét, 1898. december 25., 845-846, i. h. 845.

161