Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
Woodruff rámutat, mégiscsak létezik egyfajta konszenzus az idézett hely alapjelentését illetően: a költészet az általánosan érvényes viselkedésminták bemutatását célozza, noha ezt az általánost mindig egyedi, egyénített alakokban jeleníti meg.30 Gyulai A Nemzeti Színház és drámairodalmunk című áttekintésében szintén két, tulajdonképpen rokon műfaj, a fotográfia és a festészet különbözőségeinek kidomborításával indít. Előbbi „visszatükrözi az egyént a legfinomabb részletekig, s még egyetlen hajszálat sem hibáz el. Nem hízelegve senkinek, nem eszményítve semmit, pontos és hű másolatot nyújt egész a szolgaiságig. De éppen ez a baj, éppen ezért nem művészet. A művész ecsete kevésbé hűn és pontosan, de igazabban, szebben, s így művészien fest. Ismerve a vonalak titkos iratát, az arcizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek színvegyületét, s azokat a kinyomatokat, melyekben az érzések, indulatok, hajlamok, rögeszmék megjelennek, a lelket is odaleheli, most válogatva és összpontosítva, majd mellőzve és kiemelve. Ez az eljárás, melyet eszményítésnek neveznek, nem sérti meg az igazságot, csak kimagyarázza; nem törli le az egyéni jegyeket, csak céljaira használja föl. E nélkül nincs a festészetben iskola, legyen az akár olasz, akár német- alföldi, s csak az eszményítés kisebb vagy nagyobb fokáról lehet kérdés, s csak akkor szabad szembeállítani az egyénit az eszményivel, mint két külön rendszer ellenséges elveit. A legeszményítőbb festész sem nélkülözheti az egyénítés bizonyos fokát, s a legeszményítőbb műveiben is feltalálható némi egyénítés; mert a rideg valóság önmagával soha sincs összhangban, s ezt mindig a belé- vetett eszme eszközli; mert a puszta egyéni hajhászása arra a tévedésre vezet, hogy az esetleges és anyagi erőt vesz a lényegesen és szellemin, s minden eszmei jelentőség veszni indul. A költészetben sincs másképp. A drámaíró, akár Szophoklész, akár Shakespeare tanítványa, mindig eszményít, azaz uralkodik a természeten, és szabadon alakítja a valóság által nyújtott elemeket, azon eszme szerint, melyet ki akar fejezni. Ezért az élet töredékes és elszórt eseményeit folytonosakká téve egésszé olvasztja össze, a jellem és szenvedély nyilatkozatait gyúpontba szedi, s a körvonalakat most emelve, majd arányosítva igyekszik elérni mindennél nagyobb célját, a költői hatást.’’31 Látnunk kell tehát, hogy az eszményítés Gyulainál nem „felstilizálást” vagy erkölcsi példaadást jelent, hanem ábrázolástechnikát: az epikusnak, szögezte le már 1855-ben, a jellemrajzokat „azon egyes vonásokból” kell megalkotnia, „melyeket a népélet egyes feltűnőbb egyéniségei nyújtanak” ám a nép (a nagyobb 30 Woodruff, Paul, Arisztotelész a mimézisről, Helikon, 2002, 1-2, 29-55, i. h. 40.; Mindemellett lásd Bolonyai Gábor értelmező jegyzeteit és tanulmányait: Arisztotelész, i. m., 44, 46,118-119, 124. 31 Gyulai Pál, A Nemzeti Színház és drámairodalmunk [1857] = Gy. P., Dramaturgiai dolgozatok: 1, i. m., 236-272, i. h. 257-258. 149
