Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

hát, hogy Kálnaynak egyetlen elbeszélése sincs, „mely a realitásnak akár csak illúziójával hatna ránk”11

Osvát jól látja, hogy a Kálnay-féle alakok elviselhetetlenek, de elítélhető-e az író, ha - kritikusával ellentétben - ő nem annyira a mértéktartó „nemzeti önérzet”-et, hanem, akár elrettentő célzattal, a „magyaroskodó” „nemzeti önámítás levegőjé”-t akarja megérzékíteni? Hiszen e szentimentális, borközi állapotban émelygő figurák bizton igazabbak és általánosabbak, mint Móra öreg juhásza, aki ugyan embert öl, de szinte azonnal megtalálja a lelki egyensúlyát, helyreállítva egyúttal „a dolgok rendes rendjé”-t. Egyébként pedig: tűziszerszám, keszkenő, véres balták, börtön — ezek volnának a modern élet rekvizitumai? És miért emlegeti Osvát annyiszor a zsáner műfaját, mérlegelve, hogy elbeszélői „lassan-lassan” meghaladták-e már? A mai olvasó meglehetős tanácstalansággal fogadja a kijelentést, hogy egy megbírált novella (csak) zsáner - de vajon Osvát kortársai számára teljesen világos volt-e a műfaj esztétikai besorolása, értéke avagy értéktelensége?

Komlós Aladár mindenesetre téved: az induló Osvátot legkevésbé az „egyéniség vallomása" érdekli, sokkal inkább a „kész szabályok” alapján végzett kiértékelés. De mintha Osvát előírásai kissé „porosak” volnának, mintha egy korábbi etaphoz tartoznának. E megjegyzésünkkel nem az alak- és történetformáló erő, valamint az elbeszélésmód előtérbe állítását kifogásoljuk, hiszen ezek az európai (próza)poétika, úgy gondoljuk, megkerülhetetlen terminusai; amikor a már némiképp túlhaladott szemlélet adaptációját emlegetjük, főként a terminusok közötti relációkra gondolunk, s a segítségükkel definiált eszményre.

Osvát mintáit sokfelé kerestük, holott a megoldás mindvégig a szemünk előtt volt: a későbbi Nyugat szerkesztőségi emberei - Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát, Elek Artúr, Hatvány Lajos, Schöpflin Aladár - a budapesti egyetemen nemcsak hallgatták Gyulai Pált, de el is sajátították a szemléletmódját. Az osváti alak és történet lényegében megfeleltethető annak, amit Gyulai jellemnek és cselekvésnek mond, az írói megfigyeléseket mindketten fontos szereppel ruházzák fel, s az elbeszélésmódról is azonos elképzeléseket tükröztetnek. így a fentiekben körvonalazott osváti prózaeszmény megfogalmazható Gyulai szavaival is: a történet legyen „erős alkatú”, átgondolt, de nem mesterkélt; a jellemrajz „biztos” és a személy „benső életé”-re koncentráljon12 - a „regény főszemélyei” akkor tudnak „magok iránt érdeket gerjeszteni”, ha nem „elmosódott”-ak.13 Az írói világ pontos megfigyelésekre épüljön - míg az elbeszélésmód, amely Gyulainál

11 [Osvát Ernő] -t. -ő., Kálnay László: Az arisztokraták és a többiek, Magyar Kritika, 1898. augusztus 1., 337-338.

12 Gyulai Pál, Jókai legújabb müvei [1869] = Gy. P., Bírálatok: 1861-1903, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1911, 73-99, i. h. 91, 94.

13 [Gyulai Pál] -i., Benedek Elek: Huszár Anna, Budapesti Szemle, 1894, 80. k., 317-319.

145