Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Schein Gábor: Budapest territorizáltsága a Nyugat első évfolyamaiban
ríti és felgyorsítja az asszimiláció folyamatát - amit ő maradéktalan optimizmussal és egyetértéssel szemlél tehát nem hogy nem rúgja föl a kiegyezés nyomán született társadalmi megegyezést, hanem egyenesen kiteljesíti. A váltást természetesen nem tekinti befejezettnek, sőt úgy véli, alig kezdődött még el. Pontosan érzékeli azonban, hogy a folyamat már e kezdeti stádiumában is éles kulturális ellentétekhez vezet, amelyek előterében a zsurnalisztikából kiinduló irodalmi nyelvváltás problémája és vele összefüggésben a nemzettudati narratívák megújítási kísérlete állt, magába foglalva az asszimiláció és a modern antiszemitizmus problémakörét. Schöpflin tehát pontosan érzékeli, hogy Budapest a nemzettudati narratívák szimbolizációs frontvonalán helyezkedik el, és a modernizmus tendenciáinak megerősödését territorizációs váltásként beszéli el. A territorizáció fogalmát ehelyütt Anthony Giddens nyomán használom, aki a társadalmi jelenségeket térbeli és időbeli kiterjedését vizsgálva a távoliét és a jelenlét, a megmutatás és az elrejtés hagyományos megkülönböztetésével kettős sémát dolgoz ki a szociális folyamatok során létrejövő régiók jellemzésére. The Constitution of Sociaty (1984) című munkájában „homlokzati" és a „hátsófronti régiókat”24 különböztet meg, ami éppen úgy jellemző egy polgári lakásra, mint egy városra, amennyiben a főutak és a mellékutcák vagy a belváros és a külvárosi régiók különbségére gondolunk. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ezek a régiók szimbólumokkal reprezentált tudatformákhoz kötődnek és tudati műveletek által jönnek létre. És azt is alá kell húznunk, hogy a „homlokzat” és a „hátsófront” megkülönböztetése nem engedelmeskedik a valóság és a látszat kettősségéből levezethető hierarchizálásnak, amilyennel például Freud értelmezési rendszerében találkozunk, aki több helyütt megismétli, hogy az álom képisége csupán homlokzatszerű, eltakarja a valódi értelmet, és ugyanígy homlokzatszerűnek tekinti a szerepszemélyiséget a mély-Énhez (Selbst) képest. E megfontolások alapján azt mondhatjuk, hogy Schöpflin a modernizáció folyamatának leírásakor megkülönbözteti egymástól egyrészt a városi és a falásában, fiai a városban élnek lateiner-életet, a falusi magyar csizmadia utódja a városban finom cipőt varr s a parasztapák ivadéka gyári gép mellett dolgozik, lokomotívot vagy villamos kocsit vezet, leveleket kézbesít. Ezek mind ma még csak félig honosak a nagyvárosban, gyermekkoruk emlékei, összes tradícióik a falura, a falusi élethez hívják őket vissza. A mai budapesti férfiak között, akik eredeti magyar nevet viselnek, csak keresve talál az ember budapesti születésűt: az eredeti magyar még mindig idegen az ország fővárosában. A fia azonban már épp olyan született pesti lesz s épp úgy könyvekből, nyaralási emlékekből fogja ismerni a falusi életet, mint a régi pesti nyárspolgárivadék. Ma még érezzük a falusi eredet bélyegét önmagunkon, faluról jötteken. A dzsentri származás még melankolikus szeretettel táplálja magában az apai négyesfogatok emlékeit. Láttam mozdonyvezetőt, aki éppoly virtussal torpantotta meg a lokomotívot a Nyugati pályaudvarban, mint apja, az urasági kocsis a vasderes négyest a kastély udvarában. Ignotus írt arról a levélhordóról, aki kaszálást látott a fővárosi gyepen s maga is nekigyürkőzött, hogy de jó lenne kaszálni. A fia bizony már nem fog kaszálni.” - Schöpflin, i. m., 355. 24 Giddens, Anthony, The Constitution of Society, Outline of the Theory of Structuration, Cambridge, Polity Press, 1984,177. 134
