Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Schein Gábor: Budapest territorizáltsága a Nyugat első évfolyamaiban

tése, mely szerint bár a modernitás a modernizmus elengedhetetlen feltétele, „ám tagadhatatlan, hogy a modernizmus mint a modernitás (a modernizáció) tagadása szerez magának teljes létjogosultságot”4 E kijelentés persze nem is olyan meglepő, ha emlékeztetjük magunkat, hogy Gyáni a modernitás belső korszakolást nélkülöző kiterjesztett perspektíváinak tükrében mutat rá a modernizmus szűkén értelmezett irányaira, annyi azonban így is világosan érzékelhető belőle, hogy a magyarországi modernizmus teljesítményeinek értelmezési keretei a történet- és az irodalomtudomány, valamint a szociológia interdiszciplináris érintkezési pontjain erőteljes változásokat mutatnak.

A történettudományban az értelmezési keretek változása összefügg az urbanizációra, a nagyvárosi kultúra kialakulására összpontosító figyelem elmélyülésével. A 19. század derekától Közép-Európában is látványosan megmutatkozó társadalmi átrendeződés lényegét Schorske nyomán Hanák Péter, majd Gyáni Gábor is e folyamatok vizsgálatával ragadta meg. Maga a felismerés természetesen távolról sem tekinthető újnak. Zentralpark című töredékben maradt hatalmas esszéjében, vagy éppen berlini gyermekkorát felelevenítő szép könyvében már Walter Benjamin is a nagyváros topográfiáját, főként pedig a nagyvárosi ember természethez fűződő megváltozott viszonyát kutatta, és őt megelőzően maguk a kortársak is, a francia századvég írói éppen úgy, mint nálunk a Nyugat köre, felismerték, hogy modernitásuk mindenekelőtt kultúrájuk nagyvárosi eredetét jelenti. Ha csupán a Nyugat első évfolyamát tekintjük, erre a felismerésre utal elsősorban Schöpflin Aladár A város című kiemelkedő fontosságú esszéje, hasonlóképpen Színi Gyula, Laczkó Géza, Csáth Géza és Lengyel Géza egyes írásai. A magyarországi modernizmus tudati, érzelmi perspektíváit, amint azok a Nyugat első évfolyamában megmutatkoznak, a következőkben én is a nagyváros, közelebbről Budapest reprezentációinak példáján szeretném bemutatni. Mielőtt azonban erre rátérek, felhívom a figyelmet egy eddig szándékosan nem emlegetett összefüggésre. Mivel Schorske elsősorban Benjamin esszéinek, Broch Hofmannsthal és kora című könyvecskéjének és Musil munkásságának adósa, a várost történeti-esztétikai viszonyegyüttesként szemlélte, és az volt az ambíciója, hogy egy „történeti táj”5 térképét felrajzolja. Ahhoz azonban, hogy a tájkép térképpé váljék, rendezőelvekre van szükség. A viszonyegyüttes, az irodalom, a várostervezés, a képzőművészetek és a zene területén végzett „mélyfúrásainak”6 eredményeit Schorske a freudi pszichoanalízis egyszerűsített sémáinak keretező alkalmazásával alakította elbeszéléssé, az atyák kultúrája, a klasszikus liberalizmus uralkodó értékrendszere ellen felkelő ifjak kollektív ödipuszi lázadásaként beszéli el, ami „Sigmund Freud városában

4 Gyáni, i. m., 61.

5 Schorske, Carl E., Bécsi századvég, Helikon, Budapest, 1998,13.

6 Uo„ 9.

128