Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Veres András: Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija
így hát Marcus Aurelius elé kerül az ügy, és neki igazságot kell szolgáltatnia. Ez azonban korántsem egyértelmű. Ami első pillantásra égbekiáltó igazságtalanságnak látszik, alaposan végiggondolva csak szerencsétlen tévedés. Aurelius nem áll bosszút a fiú haláláért, mert céltalannak és fölöslegesnek tartja: a halált okozó katona megússza dorgálással. Az elbeszélés súlypontja a befejező rész, ahol a császár megindokolja váratlan ítéletét a fiának. Az incidens, a bonyodalom, a kényszerű döntési helyzet mind csak arra szolgál, hogy betekintést nyerjünk Aurelius gondolkodásába: „Ha elvenném az életét ennek a szerencsétlen fickónak, aki végre csak a kötelességét teljesítette, olyan hibát követnék el, mely nagyobb lenne az övénél is, mert ezzel alapjában tagadnám az Állam elvét, megingatnám a hitét a többi zsoldosnak, aki engedelmeskedik a parancsnak, szövetségesévé, cinkosává válnék azoknak a fölforgatóknak, kik Keletről hozott jelszavakkal, Egyiptomból átplántált hülye mesékkel támadnak a rend, az értelem, a latin szépség ellen, és arra törekszenek, hogy itt a világosság helyett a sötétség és zűrzavar uralkodjék, a bölcsek helyett a műveletlenek és piszkosak ítélkezzenek. Rettenetes napokat élünk, fiam. Egy világ recseg eresztékeiben. Meg kell mentenünk ezt a világot. [...] Az erőt onnan vesszük, ahonnan lehet: a természettől. Ez az őr is a természet vak ereje. Ösztönösen kegyetlen mindenkivel, aki ellenszegül neki: harctéren a kvádokkal, itt az országban a rendbontókkal, akik szét akarják rombolni, amit mi építettünk. [...] Bizonyára elmebeteg. Ezért oly megbízható. De a babiloniak, a perzsák, a görögök - a finom görögök is - fölhasználták az ilyen elmebetegeket a maguk céljára, egy vélt nagyon jó érdekében, s ezt művelte minden nép, minden korszak, minden császárság, minden köztársaság, kivétel nélkül. [...] A belőle származó nyugalmat és biztonságot mindnyájan elfogadjuk és élvezzük. Hát nincs jogunk megvetni. [...] Tiszták csak addig lehetünk, amíg gondolatainkkal játszunk. [...] Szomorú, hogy ilyen az emberi természet, de ilyen. Úgy látszik, ezen a földön az épelméjűek között csak az őrültek tarthatják fönn a rendet.”155 155 Kosztolányi Dezső, Hét kövér esztendő = Kosztolányi Dezső összes novellái: 3, ösz- szegyűjtötte és szövegét gondozta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1981, 257-258. - Lengyel András szerint e monológ „magáért beszél”, vagy legalább szerinte „a »civilizáció« védelmében föllépő, a »bomlasztó erőkkel« szembeforduló, a válságra preventív erőszakkal válaszoló kur- zista [...] logikája ez. Indítéka a fönnálló minden áron való fönntartása, a (latin) »világosság« védelme; megvalósulása szerint azonban ez már [...] lényegében a fasizmus érvrendszere.” (Lengyel, Kosztolányiról, avagy „művészet..., i. m., 95.) Grüli Tibor tanulmánya is a császári teendők és a filozófusi célok konfliktusából indul ki, de az utóbbiak ellensúlyozó szerepét hangsúlyozza. Ernest Renant idézi (Kosztolányi feltételezett szellemi kalauzát): „Az egész barbárság e kolosz- szális rohamával szemben Marcus Aurelius igazán csodálatraméltóan viselkedett. Nem szerette a háborút és csak akarata ellenére bocsátkozott beléje; de ha már háborút kellett viselni, jól viselt háborút; a kötelesség nagy vezérré tette." A barbárokkal emberségesen bánt, „naivan az észről és az igazságosságról beszélt nekik és végül is tiszteletet keltett bennük maga iránt.” - Grüll, i. m., 132-133. 122
