Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja

előre annak a kultúratudományi kérdezésnek az irányát, amely nem annyira nietzschei, hanem inkább neokantiánus alapzatról értelmezte át az immissziós világtapasztalat - mint a dolog szubjektumra gyakorolt hatásának - kartéziánus egyirányúságát. Bizonyos tekintetben az emmisszív érzékelés platóni aiszthesziológiájának hagyományát* 4 fölelevenítve indult ki abból, hogy a világ emberi megtapasztalhatósága nem puszta tudomásulvétele, megértése és lelki, tudati, érzelmi feldolgozása az érzékekre ható külső impulzusoknak, hanem hogy az észlelés világtapasztalata emberi mű is, különösen, ami a humán előállítású, értelmezett, jelentések és kulturális technikák alkotta világot illeti.

Nem kell ahhoz egészen a davosi vitáig előretekintenünk, hogy lássuk: az újkori szubjektivitás ilyen közvetett felértékelődése paradox módon magának a szubjektum diszkurzív helyének a stabilitását rendítette meg, amelyet egy jellegzetes - és utoljára a pozitivizmustól megerősített - természettudományi elgondolás jelölt ki a számára. Azzal azonban, hogy a világtapasztalat újkantiá- nus individualizációja nyomán a szubjektum mindinkább a maga alkotta szimbólumok és jelentések hálózatában ismert magára, elsősorban a kultúra, azaz: egy olyan világ termékeként bizonyult megérthetőnek, amely a maga természeti konstitúciójafölé emelt embert „a világtörténés értelem nélküli végtelenségének egy az ember szempontjából értelemmel és jelentőséggel felruházott véges metszetében (Ausschnitt)"5 helyezi el. A kultúra így szituált embere egyfelől épp azzal emelkedik ki a biológiai világból, hogy önmagát a szimbolikus formákon keresztül transzcendálva lesz többre képes az organikus természetnél. „A »szellem« elvégzi azt, ami meg van tagadva az »élettől«”6 mert a benne végmenő változások - ellentétben a natúra egyedi változásaival - épp a szimbolikus-kulturális tér segítségével képesek visszahatni az emberi közösség egészére. Másfelől - amint arra Simmel 1911-ben, még Cassirer fellépése előtt rámutatott - azért íródik mégis mély tragikum a kulturalitás folyamatába, mert az ember alkotta kultúrjavak távolról sem képesek szavatolni az ember valódi fölemelkedését önmagához. Sőt, a kulturális termelés ember ellen forduló erői

inkább a belső világ feltételezi [...] A külvilágnak az a darabja, amelyről tudomást szerzünk, utólag születik meg ama hatásnak a nyomán, amely kívülről ért bennünket és úgy vetül ki utólag [ist projiziert], mint annak az »oka«.”: Nietzsche, Friedrich, Kritische Studienausgabe: 13, hg. Colli, G. - Montinari, M., München, DTV & De Gruyter, 1988, 458-459.

4 „Különösen a látás vonatkozásában uralkodott hosszú ideig az érzékelés extramissziós hagyománya. Nevezetesen az az elképzelés, hogy „a szem aktív módon vezérli a látás folyamatát, amennyiben egyfajta látósugarat bocsát ki, amely tűzből (Empedoklész), fényből (Platón), atomokból (Demokritosz) vagy pneumából (Galenosz) állna.”: Jütte, Robert, Geschichte der Sinne, München, Beck, 2000, 49.

5 Weber, Max, Gesammelte Aufsätze zur Wissenschaftslehre, Tübingen, J. C. B. Mohr, 1988, 180.

6 Cassirer, Ernst, Zur Logik der Kulturwissenschaften : Fünf Studien, Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1994, 126.

11