Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
előidézte sors végzetes módon „éppen annak a struktúrának a logikus fejleménye, amellyel ez a lény saját pozitivitását fölépítette”7 E vázlat talán láthatóvá teszi, hogy a századfordulós világképi átrendeződés - többek között a kultúratudományi kérdezésmódnak s magának e diszciplínának s megjelenésével - valóban alapvető kérdéseit fogja át ember és kultúra viszonyának. Nem nehéz észrevennünk azt sem, hogy ez a kérdezésmód elsősorban az individualizáció értelmezéshorizontjában állítja elénk az embert, éspedig elsősorban olyanként, mint aki egyszerre tárgya és alanya, terméke és előállítója is a kulturalitásnak. Persze, nem kizárólag ez az individualizációs kultúraértelmezés uralta a század első évtizedeit. Hiszen többek között épp azok a tipológiai vizsgálódások tették láthatóvá az euroszubjektum történeti-antropológiai konstitúcióját, amelyek Frazer és Frobenius között kifejezetten idegen és távoli kultúrák kollektív karakterjegyeinek a feltérképezésére vállalkoztak. És bár döntően a magyar századelőt is az individualizációs kultúraértelmezés tartalmai uralják, a Nyugat körében legfeljebb szórványosan (elsősorban a Nyugattá 1 hamarosan eltávolodó Balázs Béla és Lukács György írásaiban) mutatkoznak a fentebbi fejleményekhez való kapcsolódás jelzései. Úgy is fogalmazhatnánk, a Nyugat voltaképpen nem tud ezekről a folyamatokról. Az örökölt művészeti-kulturális szemléletformák bizonyos mértékű individualizációs átrendeződése ehelyett inkább egy féloldalas Nietzsche-recepcióhoz kötődött, s ha nem nélkülözött is egyetemes kultúrkritikai elemeket, a bírálat fő célpontját inkább a konzervatív nemzeti kultúrörökség és annak kollektív indexei képezték. Jellemző azonban, hogy míg az önmagát továbbplántáló művelődés fejlődéselvű képletei nem idegenek a Nyugat diszkurzusától, az önmaga ellen forduló kulturalitás Simmelnél leírt - és már jellegzetesen 20. századi - tapasztalatának lényegében nincs nyoma a magyar modernizáció vezető fórumában. Némi túlzással azt lehetne mondani, a századelő európai kulturális individualizációjának világképi fordulata leginkább az önmagának elégséges művészi individualitás és az önmagára visszareflektált szubjektum „boldogtalan tudatának” lírájában hagyta hátra a legemlékezetesebb nyomokat. A Nyugat kulturális nézetei, és a világértelmezés kulturális kódjainak európai felértékelődése közti viszony pontosabb értelmezhetősége miatt, emlékeztetnünk kell itt még arra, hogy az individualizációs fordulat újkantiánus hangsúlyai sokban eltávolodtak ugyan Kant ismeretelméleti és antropológiai nézeteitől, a saját világát kulturálisan megalkotó ember fölértékelése azonban nem szorgalmazta az ember és a világ szubjektum felőli elgondolását, ahogy nem tette korlátlanná az értelemben megalapozott akarat szabadságát sem. Vagyis nem halványult el annak kanti emlékezete, hogy a természet, de itt inkább már: a kultúra nem annyira a boldogság élvezetelvű kiteljesítésére rendeli az embert, hanem - a maga 7 Simmel, Georg, Aufsätze und Abhandlungen: 1,1909-1918, Frankfurt M, Suhrkamp, 2001, (Georg Simmel Gesamtausgabe, 12), 219. 12